Kaptam egy üzenetet egy ismeretlen csíkszeredai embertől, aki csak úgy ráakadt a blogomra, azt mondta nekem kár, hogy nem folytatom.
Ma meghallgattam egy fényképes élménybeszámolót a spanyol Caminoról.
Hazafelé a Dunaparton jövet már tudtam megint írni fogok.
Ez a blog hiteltelen lenne székely indíttatás és a megtett út érzete nélkül.
Újabban mindenki azt kérdi tőlem milyen Budapesten újra?
Személytelen, álarcot viselő emberek között utazom nap mint nap a gusztustalan, lepukkant metron. Minden másodiknak fülhallgatója van, amelyből legtöbb esetben kihallatszik a zene. Mindegyiknek szokása a bámészkodás. Felszállsz, és árgus szemek néznek végig rajtad. Megvizsgálnak. Unott arcok, jelentéktelen újságokat bújó egyének, metrókocsik sorra, ha térélmény szintjén végigtekintesz rajta kicsi dobozba zárt heringek ülnek sorban. Nap mint nap.
Aztán Margit híd. Legutóbb, mikor árvíz söpört végig országszerte, megint megsemmisítve egy pár települést, s Budapesten le kellett zárni az alsó rakpartot mint minden évben, mert a Duna megemelkedett, ijedt arcok néznek ki a villamosból messzire, hogy te jó ég! gyorsan fényképezzünk mekkora víz. Micsoda tragédia...Szegény Budapest. Mit tudják ezek milyen az, mikor egy kisváros pár óra leforgása alatt egyenlő lesz a tengerrel? Vagy mikor a székely öregember -30fokban fát aprít hogy ne fagyjon meg.
A Duna amúgy gyönyörű, meg a budai hegyek is. S szeretek a vízparton hazasétálni. Az összes örök gyöngyszem még mindig, gyönyörű....
Szóval ma végighallgattam egy beszámolót a spanyol caminoról. Zarándoklat. Ilyenkor jobban előtör belőlem is a miértek halmaza. Néha terhes dolog annak tudatában lenni, hogy úton van az ember, hogy a saját sorsát éli meg. Hogy megkóstolhatta a teljesség izét, és egy szűnni nem akaró kiegyensúlyozott állapotban van. Nem ismer lehetetlent, nehéz kihozni a sodrából, és képes bölcs és megfelelő döntéseket hozni. Sokszor lúzernek érzem magam, hogy nekem csak nemrég sikerült összetalálkozni magammal, aztán minél több emberrel beszélgetve jövök rá, sajnos igen kevesen járnak hasonló cipőben. Az emberek nagy részének fogalma sincs arról mit csinál, mit akar, miért van itt, egyáltalán hogy mi van. Sok köztük a családos, gyerekes, és a legtöbbje mind álarcot visel, vagy mázt pakol magára. Ezzel próbál magabiztosnak tűnni.
Ilyen erők birtokában lenni olykor édes, olykor ijesztő. Képes vagyok elhinni, hogy küldetésem és feladatom van. Ma például megint azt éreztem, hogy piszkosul kerülget valami nagyon jó. Hasonló érzésem a Szent- Anna tónál volt fent a kráterben... Meg is lett az eredménye...
Ugyanakkor sikerül rövid percek alatt értékelni és dönteni. Következtetéseket levonni. Megtalálni a megfelelő döntést és...lépni.
Ma valaki azt mondta nekem, régebben ő sem szeretett Pesten lenni, de aztán "megtanulta" szeretni. Nem értem... Olyan mintha ez kötelező lenne, megtanulni szeretni ezt a várost, mert más nincs. Budapest vagy külföld. Hogy kisebb város? Hát kérem szépen az zsákutca sokak szerint, mert ott csak éhenhalni lehet.
Nem tudom. Én olyan nyugodtan megvagyok. Tudom ebben élni örökké nem fogok, hanem máshol. Ezért inkább minden nap, minden kedves dolgot jól megnézek és megélek. A fákat, a vizet, a felhőket és az ég színét, csendben figyelem a viharokat. És persze a kedves embereket, mert azért abból is akad egy-kettő nem tagadom.
Szóval ma nagyon eljött ez a megtett út és a még mindig rajta haladok dolog. Csak megint rájöttem mit kaptam. Kaptam ajándékba, Istentől. A lehetőséget, hogy oda mehettem ahová vágytam. És nem azért, mert mindenki erről a zarándoklatról mesélt, vagy olvasott róla, és ugye akkor ő is végigcsinálja. Az pedig továbbra is hátborzongató, hogy Székelyföldön megtaláltam amit kerestem. Magamat. És hány meg hány jelet kellett ehhez észrevennem, hogy létrejöjjön?
Szóval senki se féljen semmitől! A vágyak, álmok életünk legszebb mozgatórugói, mert mind a lelkünk legbensőbb titkait és rendeltetését mutatják. Merjetek élni! Mert az élet piszkosul nagyon rövid.
Azt is mondták már nekem itthon a blogírásra vonatkozólag, hogy vigyázni kell, mit ír le az ember.
Nos, én ettől sem félek. Ha félnék a gondolataimtól, az azt jelentené félek magamtól. Máskülönben pedig írni jó, még akkor is ha ez világháló .
Mert a betűk is szabaddá tesznek minket.
Ma meghallgattam egy fényképes élménybeszámolót a spanyol Caminoról.
Hazafelé a Dunaparton jövet már tudtam megint írni fogok.
Ez a blog hiteltelen lenne székely indíttatás és a megtett út érzete nélkül.
Újabban mindenki azt kérdi tőlem milyen Budapesten újra?
Személytelen, álarcot viselő emberek között utazom nap mint nap a gusztustalan, lepukkant metron. Minden másodiknak fülhallgatója van, amelyből legtöbb esetben kihallatszik a zene. Mindegyiknek szokása a bámészkodás. Felszállsz, és árgus szemek néznek végig rajtad. Megvizsgálnak. Unott arcok, jelentéktelen újságokat bújó egyének, metrókocsik sorra, ha térélmény szintjén végigtekintesz rajta kicsi dobozba zárt heringek ülnek sorban. Nap mint nap.
Aztán Margit híd. Legutóbb, mikor árvíz söpört végig országszerte, megint megsemmisítve egy pár települést, s Budapesten le kellett zárni az alsó rakpartot mint minden évben, mert a Duna megemelkedett, ijedt arcok néznek ki a villamosból messzire, hogy te jó ég! gyorsan fényképezzünk mekkora víz. Micsoda tragédia...Szegény Budapest. Mit tudják ezek milyen az, mikor egy kisváros pár óra leforgása alatt egyenlő lesz a tengerrel? Vagy mikor a székely öregember -30fokban fát aprít hogy ne fagyjon meg.
A Duna amúgy gyönyörű, meg a budai hegyek is. S szeretek a vízparton hazasétálni. Az összes örök gyöngyszem még mindig, gyönyörű....
Szóval ma végighallgattam egy beszámolót a spanyol caminoról. Zarándoklat. Ilyenkor jobban előtör belőlem is a miértek halmaza. Néha terhes dolog annak tudatában lenni, hogy úton van az ember, hogy a saját sorsát éli meg. Hogy megkóstolhatta a teljesség izét, és egy szűnni nem akaró kiegyensúlyozott állapotban van. Nem ismer lehetetlent, nehéz kihozni a sodrából, és képes bölcs és megfelelő döntéseket hozni. Sokszor lúzernek érzem magam, hogy nekem csak nemrég sikerült összetalálkozni magammal, aztán minél több emberrel beszélgetve jövök rá, sajnos igen kevesen járnak hasonló cipőben. Az emberek nagy részének fogalma sincs arról mit csinál, mit akar, miért van itt, egyáltalán hogy mi van. Sok köztük a családos, gyerekes, és a legtöbbje mind álarcot visel, vagy mázt pakol magára. Ezzel próbál magabiztosnak tűnni.
Ilyen erők birtokában lenni olykor édes, olykor ijesztő. Képes vagyok elhinni, hogy küldetésem és feladatom van. Ma például megint azt éreztem, hogy piszkosul kerülget valami nagyon jó. Hasonló érzésem a Szent- Anna tónál volt fent a kráterben... Meg is lett az eredménye...
Ugyanakkor sikerül rövid percek alatt értékelni és dönteni. Következtetéseket levonni. Megtalálni a megfelelő döntést és...lépni.
Ma valaki azt mondta nekem, régebben ő sem szeretett Pesten lenni, de aztán "megtanulta" szeretni. Nem értem... Olyan mintha ez kötelező lenne, megtanulni szeretni ezt a várost, mert más nincs. Budapest vagy külföld. Hogy kisebb város? Hát kérem szépen az zsákutca sokak szerint, mert ott csak éhenhalni lehet.
Nem tudom. Én olyan nyugodtan megvagyok. Tudom ebben élni örökké nem fogok, hanem máshol. Ezért inkább minden nap, minden kedves dolgot jól megnézek és megélek. A fákat, a vizet, a felhőket és az ég színét, csendben figyelem a viharokat. És persze a kedves embereket, mert azért abból is akad egy-kettő nem tagadom.
Szóval ma nagyon eljött ez a megtett út és a még mindig rajta haladok dolog. Csak megint rájöttem mit kaptam. Kaptam ajándékba, Istentől. A lehetőséget, hogy oda mehettem ahová vágytam. És nem azért, mert mindenki erről a zarándoklatról mesélt, vagy olvasott róla, és ugye akkor ő is végigcsinálja. Az pedig továbbra is hátborzongató, hogy Székelyföldön megtaláltam amit kerestem. Magamat. És hány meg hány jelet kellett ehhez észrevennem, hogy létrejöjjön?
Szóval senki se féljen semmitől! A vágyak, álmok életünk legszebb mozgatórugói, mert mind a lelkünk legbensőbb titkait és rendeltetését mutatják. Merjetek élni! Mert az élet piszkosul nagyon rövid.
Azt is mondták már nekem itthon a blogírásra vonatkozólag, hogy vigyázni kell, mit ír le az ember.
Nos, én ettől sem félek. Ha félnék a gondolataimtól, az azt jelentené félek magamtól. Máskülönben pedig írni jó, még akkor is ha ez világháló .
Mert a betűk is szabaddá tesznek minket.
