Olyan nagyon különleges dolog, ahogy az ember körül a történések jönnek-mennek.
Valószínűleg sokan vagyunk ebben a világban akik azt hisszük, hogy ami velünk és körülöttünk történik az egyedi és megismételhetetlen. Az csak a miénk, csak nekünk van. Valójában joggal hihetjük ezt, hiszen ha hiszünk benne így is van.
Mégis mindannyian csak kicsi porszemek vagyunk, s valójában az idő kereke éppen csak azt hozza nekünk, amit egyébként is hoznia kell.
De hogy súlyos "véletlenek" (csak gondolatjellel, hiszen nincsenek véletlenek) folytán, számunkra a múltba helyezett dolgok hogyan tudnak önhibánkon kívül egyszercsak előjönni, s ismét hatást gyakorolni ránk úgy, hogy magunk sem hisszük el mennyire fáj és rosszul esik (persze ez már a mi hibánk is), azt hiszem az egyet jelent : még nem dolgoztuk fel azt egészen, amiről azt hittük már a helyére került a lelkünkben.
Elképesztően nagy tanulságok ezek.
De ugyanezt a kérdést úgyis feltehetnénk, miért jönnek elő a múltból azok a dolgok, amik önzetlenül tudtak minket boldoggá tenni, s nem is járt fájdalommal az elmúlásuk, hanem meg tudtuk őrizni a tiszta szépséget, mert akkor az erre volt hivatott. S előjönnek, megjelennek. S ugyanazt a tiszta érzést hozhatják amit okoztak egykor, ha most is legalább annyira önzetlenül járjuk ki az utat hozzá.
S milyen érdekes? Ez a két ellentétes dolog hirtelen egy időben, egy pillanatban jelenik meg. És az is érdekes, hogy egy évvel ezelőtt, a korábbi szép emléket akartam, szó szerint akartam felcserélni a kevésbé szépre. Nagyon tiltakoztam ellene, mégis megtettem, mert azt mondtam, tovább kell lépjek. Azt mondtam magamnak, nem lehet, hogy az önzetlenül szép nekem örökké tartson, az csak akkor és ott volt.
Idén tavasszal megjelent az önzetlenül szép, meg szerette volna mutatni miről is szólt ez régen. De nem voltam elég merész, így maradtam az inkább önző mellett. Egy időben voltak. Mind a kettő tudott a másikról, nem érdekelték egymást, csak engem érdekelt, hogy ketten vannak. Megebédeltem az egyiknél, majd randevúztam délután a másikkal. Nyilván a tisztának nevezhető érzéseim az önzetlent kordában tartotta. Pedig ő eljött messziről.
Akkor úgy gondoltam jól döntöttem, az önzőnek van helye.
Tévedtem..
Most a hóesés után advent idején a ködös-nyirkos-esős időben egyébként rajtam áll, mennyire nőttem fel a feladathoz tavasz óta. Vagyis képes vagyok-e az önzőnek megbocsájtani, amiért nem tudta pótolni az önzetlent, amiért nem voltam elég erős hogy jól és időben döntsek, s fogom-e tudni helyesen venni az akadályt s úgy kezelni az önzetlent ahogy annak idején is kellett volna ott a fenyvesek között.
S ha azt mondom a fenti történet nem is két férfiről szól igazán, hanem a saját önző és önzetlen voltomról?
