VÍZ - ÉS A HAZUGSÁG, AMI JOBB MINT A FÉL IGAZSÁG

A helyszín Magyarország észak-keleti része, a Bükkben.

Novemberi hideg, első hó az idén. Fénylő-kéklő ég, s a hegyvidékek közül kiemelkedő fürdő. Hőforrás mellett, forró gyógyvizes....kitérő..
Fáradt emberek, de az arcokon ott a megnyugvás öröme,
forró víz, bent-kint, néhol pezseg néhol bugyog,

s a legjobb...
a kinti, fedetlen medence, benne lebegve, csak nézve az eget, a környező fenyveseket, elterülni a kis lépcsőkön, testem-fejem-fülem a vízben, s az arcomat meg a kikandikáló hasamat fújja a lágy, hideg novemberi szél.....
ilyenkor két dolgot hallok: saját belső hangjaimat, ahogy dobog a szívem, áramlik a vérem, járnak-kelnek a gondolatok, s hallom a termál gyógyvíz zúgását, az a sejtelmes elemi nesz.
szemeim kinyit-becsuk, teljes megsemmisülés, rend és nyugalom...

bent a belső fürdőtérben van egy kneipp-fürdő,
két helyiség egymással szemben, igazából egy-egy terem, csak egy nyílás rajta a bejárat a lépcsővel..az egyik lehet vagy 10°C-os, a másik pedig 35°C felett,
a hideg kék csempével és kékre színezett falakkal, a meleg vörös csempével vörösre festett falakkal.a lényeg: egyikből a másikba ki-be, vérkeringésserkentés végett,
csak az a furcsa senki sem használja, mert a magyarok szeretnek csücsülni a 40°C-ban, de minden mást ami új, ami más,ami testünk kényeztetésének része, valahogy...nem szeretik felfedezni.
a hideggel kezdtem, szó szerint mintha jeges vízbe léptem volna, teljes merülés, csíp-szúr-éget, s akkor szállok ki mikor már szó szerint megfagyni készülök. gyorsan szembe át a melegbe, vérpezsdítő meleg, szépen nyugodtan merülök bele, csukott szemmel, tárt karokkal, s azt éreztem, hogy belül bizsereg az egész testem, táncol mindenem, és a bőröm alatt egészen közel érzem áramlik a hideg, a jéghideg végig, mindenhol egyszerre egyformán, miközben forró vízben ülök. olyan volt, mintha beszélgetnék a saját testemmel, mintha jelezne, köszönöm nekem ez jó, ez segít....
persze ehhez teljes kikapcsolás kellett, gondolatmentes agy...
aztán átmentem a dögönyökhöz,talptól tetőig kezelésbe vett,
majd beültem a pezsgőágyba, kifelé bámulva a függönyfalon a havas tájrengetegbe..
a szaunákban is legalább négyféle szeánsz, kezdve az egészen finomtól a legmelegebbig, közben persze fejbúbig merülés a jéghidegben megint többször..
egy egész délután után semmi kedvem nem volt eljönni, kikelni a vízből, hagyni a gondolatokat hadd emésszenek megint...
szóval a víz,benne fekve miközben hó van és tél és hideg...
hiába, egy időzített forráson ülünk itt a Kárpát-medencében, nem is értem miért csodálkozom, hogy az én magyar lelkemnek télidőben ez a legszebb szeánsz..

s a hazugság jobb, mint a fél igazság,
vannak helyzetek mikor az ember egy ilyen spirálba kerül,
nem őszinték hozzá, hebegnek-habognak neki, ígérnek,
vagy elhallgatnak ezt-azt, ami mégis lényegessé válik a végére.
nem értem egyesek hogyan tudnak így élni,
hogy nem érzik hogy nem jó,
vagy hogy ezzel bántanak netán lehetetlen helyzetbe sodornak másokat..

a metro budapesten télen sem más,
sok rétegbe, sötét ruhába beöltözött emberek, ülnek s állnak mint a heringek,
szokásos, tömött járművek közepette egy-két telefon a legbensőbb magánügyekkel.
meg amúgy is, a föld felett is csak kifelé bámulnak a nagy sötét rengetegbe, csak tudnám mit néznek...

mindegy.
ilyenkor mindig a melegvizes fürdőkre és szabadtéri forró medencékre gondolok, nem máshol mint a hegyek szívében...

EGY HÉTKÖZNAPI NŐ VALLOMÁSA

Mostanában egyre gyakrabban gondolkodom el az élet egészen nagy dolgaim. Az ember, köztük én is, azt hiszi igen, egyszer majd eljön az az állapot mikor minden nyugodt körülöttünk, mikor azt hisszük révbe értünk,sínen vagyunk, rendben van. De ilyen nincs. Egy ,egy igazi ember, akinek Isten a lelkét, az életre szóló valóját adta, örök álmodozó, örök küzdő..
Kezdve azzal,hogy egy többmilliós nagyváros mennyire saját magát szabályozza. Kéregető emberek, reklámlapokat osztogatók, szakadtak vagy éppen túlöltözöttek, pénzesek és lecsúszottak, telis tele építve, egymást érintik a boltok, üzletek, mindenből olyan sok van, kifőzdék egymás-hegyén hátán. Rohanó emberek, folyton dugó, ordibáló sofőrök, pofátlan motorosok, több ezer négyzetméternyi szórakozóhelyek, lenn a pincében egy labirintus, és az ember csak táncol és táncol, küzd, érez, levegőért kapkod, aztán a mocskos éjszakain hazamegy aludni.
De mégis, egyszer csak a nyugalmat vágyjuk, a csöndet, aztán meg a nyüzsgést, a felfordulást, a füstös, a dobhártyaszaggató zenét, aztán nyugalommal alvó pici babákat, lélegzetet hallgatni megnyugodni a forró tűz és egy csésze tea mellett.
Ma azt vettem észre, eszembe jut és hiányzik. Ha az ember 1évre elhagyja az otthonát, a családját, a barátait és a hazáját, s aztán hazajön, akkor egy ideig azon munkálkodik, hogy visszahelyezze magát a hétköznapokba. Muszáj neki, mert ez a következő lépés.
Hát én folyton viaskodom saját magammal. Teszem ezt elég régen. Azóta,hogy 18évesen az egyetemre kerültem, s először hagytam magam mögött hosszabb időre a családi fészket, azt a tökéletes életet, amiben addig nevelkedtem. Mindig elfojtottam a vágyat, hogy haza akarok menni, otthon akarok élni. Mindig találtam jobb kifogást. Mikor elmentem Csíkszeredába akkor tudtam tudom hogy hol a helyem. Ahová születtem.
Megvan a magyarázatom most arra, miért vagyok Budapesten, még egy ideig. S mivel Székelyföldön többszörösen megkaptam azt ami hiányzott, egyre őrjítőbb az,ahogy élek itt.
Számomra lényegtelen emberek lényegtelen kijelentései hozzák ki belőlem a legfeleslegesebb gondolatokat, hülye emberek hülye szövegét kell hallgatnom akkor is ha nem akarom, minden második ember úgy járkál a városban, hogy lóg a fülében a hallgatója benne a zenével, vagy, a mobiltelefonján a legfurcsább dolgait osztja meg a nagyvilággal a villamoson vagy a buszon, mert ugye arról beszélnek fennhangon, hogy kivel és hol találkozzanak, hány 100millióba kerül az új projekt, mennyi a fizetése, kivel mikor veszett össze, egyszerűen elfelejtett mindenki disztingválni, közösségben viselkedni, illemszabályokat betartani, normálisan köszönni, mosolyogni, embernek lenni és őszintének.
Most azt mondom talán Isten csapása az embernek megtalálnia önmagát és harmóniában lenni saját magával, mosolyogva lenni egész nap, kérdezni másokat hogy vannak miközben azok csúcskeseredett pofával szólnak vissza. Minden szerénység nélkül mondhatom, az ember ilyenkor egy olyan rezgésszintbe és állapotba kerül, amiben sajnos már a hétköznapi szürkeség nem elégíti ki. Sajnos...
Szóval ezért küzdök magammal. Mert a belső hangom olyan erősen küzd a fizikai valóm ellen (mert nem csinálom azt,amit üzen), hogy abba néha beleőrülök. Meg szeretném a világot terhelni saját magammal, kiadni magamból mindent ami kiadásra vár, csak még mindig van egy pár hónap... amiért még nem...
És ez már útkeresés meg helykeresés,hát nem... Ez a piszkos valóság a felismerésben, hogy egy olyan következő szintre léptem, amit az ember gondolatai már nem tudnak irányítani, csak a belső hang!
Ma voltam egy eseményen, ahol egymás után többszörösen jöttek elő azok a bizonyos emlékek, Székelyföldről. Az életemet pár perc alatt változtatta meg, 180fokkal, értelmet adva..S ez nem feltétlenül a Magyarországon sznobisztikusan divő Erdélykultusz miatt. Egyszerűen a sors fintora, hogy nekem pont Csíksomlyó a helyem ahová el
kellett utaznom az egyetlen felismerésért.
Mert van szerelem, halál, második család, és sok pótolhatatlan barát. Igen, van olyan hely az életünkben, ahol mindez 10hónap alatt megtörténik!

Újabban eszembe jut vajon mennyi ember nézegeti még ezt az oldalt. Van,mikor úgy érzem kezd unalmassá válni mert nem hoz semmi újat. Amiért elkezdtem írni, az valahogy valósággá vált.
Ugyanakkor abbahagyni is nehéz az írást.

Ma Makovecz Imre azt mondta, a belső hang....az egyetlen, ami fontos.

Az enyém úgy csilingel hogy majd kirobban. És mégsem értem miért vannak még mindig kifogásaim...

MÁRAI

Én úgy érzem, hogy az embernek el kell érnie egy bizonyos érzelmi szintet ahhoz, hogy Márainak pl. A füveskönyvét úgy tudja olvasni, hogy azt valóban meg tudja érteni. Vagyis ha nem megfelelő állapotban áll neki magáévá tenni, teljesen félreértheti.

Megdönthetetlen alapigazságot mond a mosoly természetéről, az emberi kapcsolatokról, az igazságról, a megvilágosodásról, a buta emberekről, a hallgatásról, stb...

Ma megint figyeltem Budapestet, az iszonyatos kontrasztokat. Egyik irányba tekintve fényűző irodaházak, este most már be lehet látni az irodaterekbe, nagy egyterű irodák, sok emberke üldögél együtt egy levegőt szívva, paravánokkal elválasztva. Legkorszerűbb berendezések, szuper gurulós székek, tökéletesen mesterséges profi környezet, ahol még természetes oxigént sem szív a dolgozó. Másik irányba tekintve munkából hazaigyekvő munkások csoportja munkaruhában, fanyar pofával, kedvetlen arccal. Vagy a gusztustalan, büdös, levegőtlen aluljárókban a boldogtalan pékárusok és gyros-osok. Meg ott vagyok én középen, akinek szintén egyre fanyarabb a pofája.... Lassan azon kapom magam,hogy képtelen vagyok visszaépíteni az energiát, amit szépen lassan kiszívtak itt belőlem. Nincs a Somlyó, hogy felrohanjak rá.

De lehet leginkább csak az a problémám, hogy talán nem azt és nem ott csinálom amit kéne vagy ahol kéne,de mégsem török ki belőle, mert ki kell még bírnom azt a kis időt ami hátravan. Tegnap pl. egészen komolyan fontolóra vettem hogy kiszállok, de győzött az érv, hogy be kell fejeznem amit elkezdtem bármennyire is kényelmetlen és szabadságomban korlátozva érzem magam.

Az a nehéz a kreatív szakmát űző emberek világában, hogy amíg nem csináljak úgy, hogy ki is teljesedünk benne, s még azt is csináljuk amit szeretünk, és ezzel rengeteg jó dolgot adunk másoknak, addig rabul ejtve, gúzsba kötve fekszünk a földön, s kérdezzük a miérteket magunktól, mégsem lépünk tovább..

Így vagyok én is most ebben a percben , s be kell valljam borzasztóan nehéz küzdelem, de muszáj.Csak az erősít ami nem öl meg szokták mondani, s fogcsikorgatva barátkozom meg az élet ezen szabályaival.

Sosem éreztem még ilyet, hogy az alkotás utáni vágy ennyire szétfeszít, s nem mások irányítása mellett, hanem önállóan, s érzem már hogy nem bírom tovább. Mondhatjuk úgy is, hogy beérik az ember egyszer...

Szerintem az önfelismerés után jön az önmegvalósítás, a kockák pedig csak ezután kerülnek végleg a helyükre.

Várom!

RÉSZLET A CSIKI HÍRLAPBÓL, II.

" Megköszönöm annak a tolvajnak, aki 18.-án este Csíkszenttamáson, a Bábasza részről ellopta a sarjút. A Jóisten látogassa meg, vegye el a két keze erejét, a szeme világát, hogy mást ne károsítson meg.

Ismeretlen "

ÚJABB JÁTSZMÁK

Régebben tettem már említést a "játékosokról".

Mindig van újabb, bármit is tesz az ember. Nem is tudom mi a jobb dolog az életben, fiatalon összetalálkozni az örök "biztossal", vagy találkozni tucatnyi bizonytalannal a végső cél előtt. Mindenesetre az biztos, ha egyszer lesz egy kamasz lányom, és könnyes szemmel gondokkal jön haza, akkor fogok tudni neki segíteni, tanácsot adni hogyan kezelje a játszmákat.

Nyilván mint minden játszmának, a velem történteknek is két szereplője van, és az egyik bizonyosan én vagyok. Tehát én magam is befolyásolom a dolgok alakulását, kimenetelét, vagyis nem tehetem az "ellenfelet" egyedül felelőssé a végeredményért. Rendben, elfogadom.

De akkor is furcsa,hogy az ember az első percektől kezdve megérzi s látja is mint egy röntgen, hogy hol van a probléma. Miért nem tudunk akkor annak megoldására koncentrálni? Miért indulunk el és haladunk tovább azon az úton, amelyről magunk is érezzük,hogy bizonytalan? Aztán mindig megtörténnek ugyanazok a furcsaságok, megérzések, míg egyszer csak a Gondviselés minket figyelve egy nevetséges baki folytán közbeszól, s akkor pofáncsap a teljes valósággal? És aztán jön a kesergés, szomorúság, önmarcangolás. Elrontott délután, míg szépen lassan az ember egyre kevesebb idő alatt jön rá, tulajdonképpen semmi gond, ennek így kellett lennie, és még az is kiderül hogy a sors nekünk dolgozik.

Nem hiszek azoknak a párocskáknak akik híresztelik rendíthetetlen boldogságukat. Problémák nélkül nincs normális élet. Nem hiszek azoknak, akik állítólag nem veszekednek, ahol nincsenek surlódások, lopott érzelmek, másnak adott kacsintások. Nem hiszek az álembereknek.

Lassan azt is kezdem megérteni a játékosok mitől játékosok. Valahol alapvetően mindenki ilyen, csupán képesnek kell lenni időben felismerni ezt a jelenséget és kezelni a tüneteit. Akkor nem érhet minket sérelem. Az ilyen feladatokhoz nehéz felnőni, elég bölcsnek lenni.

Engem is hívtak már játékosnak mellesleg, nem is egyszer. Akkoriban nem igazán értettem, miért. Talán az is lehet, azért kapom most a magam játékosait, hogy megértsem hogyan is működnek a dolgok valójában.

Szóval köszönöm a Gondviselésnek, hogy törődik velem!

CIPRUS SZIGETE...

...ahol Aphrodité partra szállt a habokból a legendák szerint.

Én már elég sok helyen fürödtem a Földközi-tengerben, meg a tengerentúlon is Floridában és a Mexikói-öbölben, s a Vörös-tengerben s a Fekete-tengerben is, de ilyen nyugodt partot, tiszta égszínkék langyos vizet tele korallos sziklákkal, halakkal, növényekkel, nos, én még nem láttam. S az idő kellemes, ugyan nagyon meleg van, de ugye a magas páratartalom miatt sokkal jobban viselhető és a szellő is kellette magát.
Az teljesen egyértelmű hogy Ciprus gyönyörű, és fantasztikus a hegyvidék a maga ortodox kolostoraival, de mégis a legérdekesebb, hogy az ember eltölt egy bizonyos időt egy bizonyos szállodában meg annak az öblében fürdik-napozik, s ezalatt az idő alatt nap mint nap találkozik ugyanazokkal az arcokkal, emberekkel, akikkel aztán soha többet az életben nem fog találkozni.
Valahogy úgy van ez, hogy a legtöbb vendég ugyanarra a nyugágyra fekszik nap mint nap, így előbb utóbb meglesznek a tengerparti-szomszédok, az étteremben is ugyanahhoz az asztalhoz ülnek, így ott is lesznek asztalszomszédok. Egy idő után ismerjük a gesztusaikat, rezdüléseiket úgy,hogy soha nem is beszéltünk velük, aztán eltérő időkben mindenki hazarepül a saját kis hazájába, és tényleg soha többet nem látjuk egymást viszont.. Ez szerintem igen érdekes dolog!
A legtöbb vendég angol és orosz volt, valamint skandináv és holland, elenyésző számban német, spanyol, illetve magyar.

Legkedvesebb barátunk egy orosz 3év körüli gyermek, Misa lett. Úgy figyeltünk fel rá egyik este az étteremben, hogy hatalmas plüsskutya hevert az asztalukon, másnap egy strandos Plutókutya, ugyanezen nap este anyja és nagyanyja kért vodkát az étteremben, megkapták,megkóstolták, fintorogtak egyet, és nem itták meg...hiába...Ciprus nem Oroszország..egyébként az érdekes, hogy általában az oroszok kis családi csapatokban voltak anyuka és a gyermekek, valamint nagymama vagy nagyszülők. Férjet, apát vajmi keveset láttunk. Találgattunk , vajon miért lehet ez, de őszinte legyek nem sikerült rájönnünk. Viszont hihetetlen tartás, erő és büszkeség van az orosz asszonyokban, elképesztő méltósággal büszkék származásukra és vallásukra. Öröm volt nézni őket, az ember szinte erőre kap és önbizalmat nyer. Szóval Misa.... rendszerint egy oroszlános mini ordítással köszönt mindenkire úgy, hogy az ember nem tudott rá haragudni. Mire édesanyja rögtön rászólt, a gyermek el is hallgatott... Minden egyes reggel lehetett tudni a reggelinél hogy ő közeledik, mert látványosan csattogott a lábánál másfélszer nagyobb papucsában.. Egy idő után barátokra lelt bennünk, mert sosem morogtunk rá, néztünk rá csúnyán, vagy visszakoztunk. Mosolyogtunk, köszöntünk neki, kedveltük. Olyan kis csibész gyermek, akin látszik komoly kis egyéniség, tele csintalansággal. Szóval pár nap múlva már nem csak oroszlános vakkantást, meg nyelve nyújtogatását kaptuk, hanem kis kedves mosolyt is, s a tényt hogy bárhol akadtunk össze vele, észre is vett minket.

Aztán volt egy feltűnően egyedi német férfi páros, egyikük vak. A látó mindig végigvezette a svédasztalnál a vakot, és sorban megtárgyalták mi a választék, néha bele is kóstoltak, így állították össze a vak vacsoráját. Közben vigyorogtak, mosolyogtak. Volt valami közvetlenség bennük, s az ember csak azon gondolkodott, mennyire furcsa, hogy az egészséges szörnyűnek és szerencsétlennek látja a fogyatékos világát, holott mi is mennyivel szegényebbek vagyunk, mert nem tudjuk úgy érzékelni és élvezni a világot ahogy ők. Egyik este már sötét volt, és a szemünk láttára buktak majdnem orra mert egy betontömbbe botlottak, teljesen egyszerre, teljesen azonos mozdulatokkal, és teljesen egyformán röhögve saját bénaságukon...mi is röhögtünk.

Na és akkor volt egy skandináv mozgássérült csoport is, felnőttekből állt, szerintem svédek lehettek,mert az egyik férfi kiköpött viking volt. Mindegyik beteggel volt egy rokon, illetve egy sereg segítő a csapatban. Speciális székeket hoztak, és azon vitték be őket a tengerbe. Szintén a már megszokott közvetlenséggel, közben vihorásztak, viccelődtek. Komolyan mondom az ilyen dolgokat látva az ember nem sajnálkozik, hogy mozgássérültek vagy betegek, hanem örömmel látja a mosolyt és jókedvet az arcukon csak mert a tengerben fürödhetnek. Ez az élmény szinte kárpótolja őket a nehéz mindennapokért, a fájdalmakért, s be kell valljam őszintén, mi "egészségesek" is ugyanígy vagyunk ezzel. A fájdalmainkért és a nehéz mindennapokért kárpótol minket az ilyen nyaralás élménye. Ergo valahogy ezen a ciprisi tengerparton egyenlőek lettünk mind, itt már a víz az úr, melyben mindannyian bármilyen állapotban kicsi kis porszemek vagyunk.

S akkor nem hagyhatom említés nélkül az angol nyaraló tömeget. A turisták nagyobbik részét ők alkotják. Amivel nem is lenne semmi gond. Csak hát olyan kifinomult népségnek tartják magukat, meg olyan különcnek a maguk kis külön szigetükkel szerintük, ehhez képest iszonyú mennyiségű ételt képesek magukba borítani, iszonyú mennyiségű túlsúlyokkal küszködve és furcsa előnytelen stílusban öltözködve kiemelve legrosszabb adottságaikat. Őszintén szólva mi csak "Tesco-disznóknak" neveztük őket,:)). Persze leginkább rajtuk lehetett látni az all-inclusive karszalagokat. Hozzátenném, hogy a magas páratartalom miatt egy hozzánk hasonló "éghajlatú" európai embernek egyszerűen alig van étvágya, mi sokkal kevesebbet ettünk mint itthon, ehhez képest az angolok folyton púposra pakolt tányérokból ettek... Én ezt nem értem..:)
Azon is gondolkodtam, milyen érzés lehet, hogy bárhová megy az ember a világon, amit mond,megértik a legtöbb országban, mert az övé világnyelv. Persze az nem rossz, hogy megérteti magát idegenben, de azért az nem olyan jó, hogy bármit mond a többi turista is érti, hiszen legtöbbje beszéli az angolt.... Én néha élvezem, hogy senki sem érti a magyart,meg amiket beszélünk. S a legsuttyóbb brit is megérteti magát, míg idehaza aki képtelen nyelveket tanulni, az sajnos meg is van lőve külföldön.

Aranyosak voltak azért a kis duci angol kölykök, tökéletes kis angol kiejtéssel ami nekünk sosem lesz, meg a tejfelszőke északi gyermekek sötét napszemüvegben, a kis vagány, életrevaló orosz csemeték, s az angolok pedig szerintem egyáltalán nem úriasak, se nem "sir"-ök, s az is teljesen tipikusan különcködés hogy ők tükrözve közlekednek az utakon pedig teljesen logikátlan a bal oldali sebességváltó , hiszen a legtöbb ember jobbkezes, amúgy Cipruson is baloldali közlekedés van.

Szóval egy többnációs keverék egy ilyen kellemes kis tengerpart, élvezetes dolog hogy egy helyre elég elutazni több kultúra megismeréséhez, s az is érdekes, ciprusikat itt nem igazán láttunk, persze ez lehet azért is, mert a városközpont 2km-re volt tőlünk,s a miénken kívül számos tengerpart volt még.

S persze az is elég érdekes, hogy már első nap feltűnt nekünk az egyik pincérleányzó, hogy olyan nagyon tipikusan magyar vonásai vannak...ráfaragtunk, magyar volt. Kiderült vannak többen is, utána bele is trafáltunk a tippeléssel, nem volt nehéz kiszúrni a pincérek között a többi magyar hölgyet, gyakorlatos főiskolások Cipruson fél évig..Sokkal szebben mosolyogtak mint bármelyik másik pincér a teremben.

Hiába Európa az Európa, páratlanul sokszínű, de azért nem lennék kis disznó angol...:))

Azt is észrevettem, hogy jó volt hazaindulni 10 nap után, de mégis nehéz volt megérkezni Ferihegyre....ugyanakkor érdekes, hogy mikor székelyföldről jártam oda- vissza, azokban az utazásokban volt valami természetes..hogy miért? mert magyar földről magyar földre mentem...ezt a különbséget Európában hely és hely között most ismertem fel először...s azt hogy mi az igazi otthon...ahol az ENYÉM AZ ANYANYELV!

VÉNASSZONYOK

Ma én sem voltam becsületes, mert blicceltem a BKV-n,de a vénasszonykákkal való együtt utazás, nos, megváltoztatta a napi reggeli monotonitást...

A szigetre kicsi busz megy,ritkán. Ma reggel a végállomásnál elképesztő mennyiségű vénasszony várakozott. Láttam elmegy az orrom előtt a járat amihez siettem, s azt is láttam feltűnően tömve volt, viszont a megállóban már ott sorakoztak a különböző vidám hajszínekkel bíró, kiöltözött kistáskás csacsogó asszonyok.
Mi történt itt?- gondoltam magamban, mikor láttam, hogy kb. 3sorba rendeződtek a busszal megegyező hosszúságban a megállóban annak szélén, várva a következő buszt, hogy azon nekik stoppolt helyük legyen... és még többen jöttek, csak jöttek és jöttek.

Hát én is a tömeg közelébe álltam, mert azt gondoltam így fel fogok férni a buszra, de látom, hogy a mögöttem olyan 1,5méterre álló 3as őszülő szépen kiöltözött csapat csúnya szemekkel néz rám, hogy én beférkőztem a területre..:)) Rögtön jöttek is előrébb, s szó szerint a "töltsük ki a még rendelkezésre álló minimális térfogatot" törvény értelmében kitúrtak hátrább a helyemről. Inkább csöndben maradtam, jobb a békesség ugye, és láttam arcukon a megelégedettséget, hogy "illetéktelen" harmincas nem fog helyre,netán ülőhelyre pályázni...:)

Jött a busz, annak rendje módja szerint spuriban tolták egymást előre rohanva az ülésekhez, mert az nekik jár,ugyebár. Én örültem,hogy elől a vezetőnél kaptam állóhelyet, aztán jöttek és jöttek mégtöbben a metro felől, és pár percen belül máris ott állt megint 3sorba rendeződve a járda szélén a fehérhajú, csacsogó női tömeg, várva a következő üres gépet.

Először három túlméretes passzírozta be magát a környezetembe úgy, hogy engem helyzetváltoztatásra késztettek, magyarul, tolakodásukkal kitúrtak az állóhelyemről. Ekkor még csöndes voltam. Aztán mindezek után megint fel akart szállni 3darab, ebből egy feladta, kettő pedig ez előzőekhez hasonlóan helyezkedett, egyikük az igen széles mellettem de úgy, hogy már passzírozott hozzá a sofőr ablakához, nagyon rossz érzés volt...Tanakodtak, vajon maradjanak,leszálljanak, mire javasoltam, szerintem jobb lenne ha leszállnának, mert hozzápasszíroztak az üveghez, és szerintem így nem férünk.
Hát ennél se kellett több az "igen szélesnek", rámförmedt, hogy mit képzelek én hogy őt megszólítom, ő 40éve buszozik és eddig nem szólt senkihez, ha valami nem tetszik nekem, üljek autóba és menjek azzal.
Jobbnak láttam kicsi zipzárt nyomatni a szájacskámra, okos enged szamár szenved alapon, illetve a hallgatás nagyobb büntetés neki című törvénnyel élve.
A busz így állt tömve negyed órát, míg el nem indult. Addig csak a féktelen csacsogást, vénaszonyokkal teli busz zsivalyát lehetett csak hallani, előkerült ott praktiker hirdetőújság is, hogy: - Nézd ezt vettük, mert ezt meg kell venni, mert 25ezerért adják most, pedig 35ezerre értékelték anno, és ennél olcsóbb sosem lesz!! (hát az ilyen népeknek készül az akciós szórólap!)
Aztán jó helyen passzírozódva a sofőr mellől legalább volt hová kitekintenem, kevésbé éreztem magam bezárva, s próbáltam a dolgok jó oldalát nézni, miszerint úgyis mindig majdnem üres ez a busz most legalább van társaság vagy ugye azt, hogy a vénasszonnyal való felemelő társalgásom kicsit kizökkentett a mindennapok megszokott monotonitásából...:))
Szerencsére a szabadtéri színpadnál leszálltak, nyilván valamilyen előadásra mentek, s láttam a bejáratnál csupa-csupa fehérhajú őszikabátos asszony, mindegyiknél egy-egy szatyor, s a szigeten akármerre néz az ember ugyanezek a fehérnépek itt-ott mindenütt kószálva.
Mikor leszálltak egyszerre mind, látom az én kedvenc passzírozós nagydarab szépbeszédű barátnőmet, éppen idegesen gyújtott cigire, magyarázva a két darab barátnőjének hadonászva....

Nyilván én voltam a téma....A szemtelen fiatal leányka...

"SZINGLIK"

Nagyon érdekesek azok a "csajok",
akik macskaméretű kutyákat sétáltatnak többméteres pórázon vagy az ölükben,
vagy a strandra viszik őket és a kutyának külön fekhely van külön törülközővel, :)

s mindemellett a legújabb divat szerint fel vannak öltözve,
vasalt nadrág-felső-kalapocska...:)

miközben a kicsi kutya meg piszkít,s az nyilván ott lesz hagyva...
meg mintha a jószág azért lenne, hogy legyen kit irányítani... :))

KICSI NÜANSZOK

Eléggé bizalomgerjesztő, mikor hajnal 1kor a Hotel Intercontinentalnál a Lánchíd lábánál aszongya a fehér miniszoknyaruhás pr..ti a külföldi elegáns turisztnak , hogyaszongya:

- Helló, haú ár jú?

Találkoztam a Margit-híd kordonban, ahol csak gyalogosan szabad közlekedni,szóval találkoztam két darab motorbiciklis egyeddel!!!. Mindkettő rajta ült, az egyik "csak" lábbal tolta magát mint az eszeveszett, idegesen kerülgetve a jónépet, a másik viszont rendesen brümmögve jött, látszott rajta, nem tetszik neki, hogy léteznek járókelők is. Hol van ilyenkor a rendőr?

Kíváncsi lennék e város átlag intelligencia-hányadosára, olvastam is minap egy cikket az újságban, miszerint a felsőoktatásba felvettekről megyék szerint készítettek egy felmérést és listát, mely szerint a nyugat-dunántúli megyék diákjai lettek a legeredményesebbek, Budapest diákjai talán 13., pest megyeiek még hátrébb. S akkor azt is megnézték, hogy százalékosan hányan jutottak be államilag finanszírozott képzésre, a "vidéki" megyék 55-60%-ot teljesítettek, míg a budapesti diákoknak 43%-a jutott be finanszírozottra, mélyen az átlag alatt. Nyilván azt hozták ki belőle, hogy ebben a városban több a zsé fizetni a kölök taníttatását. Tehát akkor hogy is van ez a hol van az ország agyközpontja dolog?
A szomorú ebben igazából az, hogy az ország különböző megyéiből érkezett eredményes gyermekek, sajnos, nem fognak visszamenni oda ahonnan jöttek,(ahol az alap szellemi tőkét megkapták) mert elvégzik a felsőoktatást és nem fognak odahaza munkát találni mert nincs, ezért majd szépen beszippantja őket a főváros,meg a globalizáció....és a pénz. Tehát az a sok sok "vidéki" iskola, aki kitanította ezeket a gyerekeket, pénzt és energiát fektetett beléjük, az ugye ebből nagyon keveset fog profitálni később..

S azért hogy valami pozitív romantikusat is írjak, Budapesten hajnal 1-kor tök egyedül a kiüresedett városban jó végigmenni, főleg biciklivel. Szép és csöndes.

SZERDA-SZEREDA

Nem szeretem valamiért mikor mögöttem osonnak az utcán,
azt sem szeretem, mikor az építész művészek tudatosan ridegnek mutatják magukat,
nehezen viselem mikor mindegyik a saját képére akar formálni,
mikor mondok valamit s attól ők mindig tudnak jobbat és többet és mindig mindenben sokkal tájékozottabbak mint én, szerintük....
Veszélyes tud lenni egy olyan női munkatárs, aki már látott világot, vezet autót és nemcsak a háztól a szupermarketig, felbiciklizik 500m-es szintkülönbségekre, síel a -20fokban, van véleménye, elképzelése és ambíciója.

Azt végképp nem bírom, mikor ez a hozzáállás a hangnemben is előjön, s ki van fejezve, hogy márpedig én kis cseppszar vagyok hozzájuk képest.

S azt sem fogom sosem megérteni,hogy miért akar mindig mindenki a legjobb lenni, még akkor ha Isten nem adta meg neki ez ehhez szükséges adottságokat.

Most kezdődik a Hajós Alfrédban és Balatonnál az Úszó, Szinkronúszó és Nyíltvizi EB. Reggel a szigeten át jöttem busszal, s fel is szállt egy német női csapat.. Igaziak voltak. Magasak, olyan férfiasak, s olyan mély hangúak, mint általában a német hölgyek. S kicsit olyan komorak. Legszívesebben leszálltam volna, mentem volna velük be nézni az edzéseket meg a selejtezőket, hallgatni a sokféle nyelvet, figyelni őket..Külön kíváncsi vagyok a szinkronúszókra és a műugrókra.
Csíkszeredában télen volt a Hargitán a sífutó EB. Ropogós hó volt az egész városban, olyan fél-1méter magas, mindent elborított, s este a Mikó-vár gyönyörűen ki volt világítva, amúgy is világos színű, hát még így a télben! Az udvaron volt a megnyitó, meg az összes ceremónia. Mindenki beöltözve, tele sportolóval, minden 2.ember más nyelvet beszélt. Nem is látszott más, csak a lehellett -20fokban. S közben ropogott a hó, pont úgy mint a sültcsirke bőre, vagy a malacé frissen sütés után. Nem tudom, én szeretem az ilyen dolgokat.

Azt hiszem vágyom a csíki télre, pedig nem is oly rég lett vége. A többi évszak is gyönyörű, de a tél... Homoródon Lukács felvonóján...

AZ EMBERI KAPCSOLATOK NAPJA....

....volt ez a mai nekem.
először is fel lehet ebben a városban ízlésesen és egyszerűen kényelmes ruhákba úgy öltözni, hogy minden második ember tátott szájjal bámul. Az ember közben arra gondol, talán túlzásba vitte a nyárias inget a rövidnadrággal, meg a magassarkú szandálkával. Nevetséges, hogy az utcán nincs jobb dolga a tömegnek. Ha nem az ember arcába, akkor egész testére bámulnak, ahelyett hogy felfelé tekintenének pl. a nagykörúton, és élveznék a szebbnél szebb épületeket, meg azok hangulatát,meg a kékellő eget.
S itt van akkor a mobiltelefon. Annak idején ha megbeszéltünk egy programot valakivel, az halálfejes volt, úgy lett,ahogy nappal megtárgyaltuk. Manapság mennyire egyszerű a találka előtt 1órával dobni egy száraz "sms"-t, hogy nem. Semmi elnézést, ne haragudj vagy bármi, csak nem...Ugyanakkor mindenki elfoglalt, rohan és nem ér rá, mindig van annál fontosabb, minthogy a saját kis kapcsolatait ápolja. Fontosabb a munka este is, meg hétvégén is, az hogy mások elismerjenek minket, s az egész élet így telik szépen magányosan. Közben legközelebbi barátainkat, szeretteinket bántjuk meg a soha nem ráéréssel, az állandó elfoglaltsággal. Olyan rövid az élet, én nem tudom egyesek miért űznek abból sportot, hogy folyamatosan ugyanúgy megbántsanak valakit aki amúgy fontos nekik.
A harmadik pedig, hogy folyamatosan tapasztalom emberek mentőövként kapaszkodnak belém, szeretve, hogy megkapják ami hiányzik saját magukból, vagy legalábbis szembesülnek gyarló valójukkal és jobbak tudnak lenni ezután. Néha nagyon fárasztó tud ez lenni, s ilyenkor csak egyre vágyom, hogy mindenki hagyjon békén, mert egyedül akarok lenni, és meg akarom hallgatni belül igazából mire vágyom s mik a következő lépések, de Budapesten nem bírok csöndben magányos lenni,mert mindenhol megy valaki, van valaki, néz valaki meg bámul....
....ma este megint a Duna partján jöttem haza, le is ültem a Dagály mellett kicsit töltődni, de horgászok hada volt ott, meg biciklizős cigányok, meg kutyát sétáltatók, akik közül az egyik mikor felém tartott a kutya előrébb somfordált, s mikor a pasas nem figyelt akkor sunyin elkezdett rám ugatni vicsorító fogakkal, pedig én csak ültem egy helyben, azt hittem pofáncsapom de tényleg mert mit képzel magáról hogy nem hagy engem nyugalomban egyedül, mire nagy nehezen az igénytelen farmarnadrágos gazdika észrevette s fütyült neki, aztán mellém ért s azt mondta: - Elnézést, hogy a kutya megugatta, biztos VALAMI PROBLÉMÁT ÉRZETT!, hát szerencsére zipzárt tettem a számra, de mondtam volna neki, hogy a kutya pont olyan mint a gazdája, s van, hogy nem a mezei járókelő a ludas....Aztán jött még egy kutyáját sétáltató nő, aki hosszasan bámult engem és végigmért, végül ez a két ember aztán csak beszélgetett egymással, szóval jól egymásra találtak....
Mindig mindig eszembe jut a Hargita meg a Somlyó- hegy, az a hihetetlen csönd és méltóság, és az az energia ami nincsen sehol máshol, ahol a könnyeket úgy lehet kiereszteni mint sehol máshol, vagy ahol a legrosszabb gond és bánat is megszépül, ahol nem bámul minket senki csak Isten tekint ránk, és egyedül tudunk lenni önmagunkkal mert néha erre van a legnagyobb szükség hogy halljuk a belső hangokat.
S tudom van aki nem akar nekünk rosszat csak pusztán szeret minket, de túl sok a játékos körülöttem, akik csak akkor veszik észre hogy nem kéne úgy tenniük ahogy ha megszólalok, nem tudom a férfiak miért ennyire egyszerűek hogy nekik mindent mondani kell, s akkor még nem is beszéltem arról az egyről, aki folyamatosan nem mer csak bújik el, s fogalma sincs milyen réseket ejt, s fogalma sincs arról mennyire elrontja ugyanúgy mint eddig, s az embernek fáj ha azt mondja magának hogy nem, többet sosem foglalkozom vele,mert mégis nekem lesz lelkiismeretfurdalásom. Pedig addig nem lesz vége,amíg én azt nem mondom.
Lehet a női lélek túl bonyolult, hát még ha némi ész is társult hozzá, csak az a helyzet eljön az a kor, amikor az ember másodpercek alatt átlát a szitán vagy úgy tud diagnosztizálni mint egy röntgengép, és megunja és elege lesz a sok játékosból.
S hadd ne tegyem hozzá megint, hogy a kétmilliós nagyváros sarkonként ontja magából az ilyen típusú embert, s továbbra is sóvárgok a minden nap hajnalban kelő gazdálkodó után, aki nem tojik be egy kis esőtől, nem hord fényes hegyesorrú cipőcskét, tudja milyen a trágya illata, meg tudja ülni a lovat, nem szarik be egy medvétől, és fintorgás nélkül lehajtja a pálinkát.

Nem is oly rég valaki azt mondta nekem, azért vigyázni kell ezekkel a blogokkal, mert nem mindegy az ember mit ír le, vagyis oda kell figyelni. Szerintem az írás egy tökéletes terápia az élet disznó dolgai ellen, s csak attól kezdve őszinte és igaz, ha az ember nem válogat....

CIUC-SZEREDA...

Mikor Szeredában éltem,rendszeresen megvettem a Csíki Hírlapot. Belőle aztán mindent meg lehetett tudni. Mi történik, milyen programok vannak, ki halt meg s ki nem, kire emlékeznek kire nem, ki mit gondol, stb..

Az interneten elérhető mindig az előző napi lap.
Az utolsó oldalon van az sms fal, vagyis mindennel kapcsolatos reakciókat, véleményeket, történéseket lehet megírni bárkinek. A következőkben a tegnapiból idézek egy igen ízes szöveget, melynek nem a tartalma, hanem megfogalmazása a lényeg:

"A csicsói polgármesteri hivatal a díszparkot nagy pénzért megcsináltatta, most a csipke és a csihány a zöld szegélynél magasabb. Ha megmaradt volna libalegelőnek a burján legalább nem zöldellne.
Ismeretlen"

Ez kérem szépen nem is vélemény, hanem puszta költészet székely agytekervényekkel!

EGY NŐ, EGY FÉRFI, MEG EGY TÓ

Ma a villamoson ültem, s kivételesen olvastam.
Egyszercsak megszólít egy "nyanya": - Nem adná át a helyét?
Nyanya = 65 év körüli, normális fizikai állapotú és testalkatú, kezénlábán rózsaszín körmöcskék, csinos papucska, frissen "sárgára" festett haj, bevásárlókocsit húzott maga után biztosan a piacra ment. Szóval nem az a kategória, aki a hely átadására szorul.
Nyilván egy "perszével" mégis neki adtam igazat, majd utána direkt figyeltem, hogyan viselkedik az "idős hölgy", nem lepődtem meg, rögtön becsukta a szemét és pihenést színlelt, mint aki borzasztóan el van fáradva... vagy gyenge, s egyáltalán...
Közben azon járt az agyam, vajon mit szólt volna ha mégis "nemmel" válaszolok a nem is eldöntendő, inkább eldöntött kérdésére. Nyilván én lettem volna az utolsó sz.... illemtelen jódolgában lévő fiatal, aki nem engedelmeskedik a provokációjának...:)

Ugyanezen a vonalon van egy rém furcsa ember,aki egy fehér patkányt hurcol a vállán, melynek neve: Béla. Jellemzően fiatal lányokat szólít le, pénzadományért. Ha a lányka éppen annyira nem lelkes sem a pasas sem Béla nem túl megnyerő látványa miatt, s finoman elutasítja, akkor az ember rákezd és aszongya, pl. - No, hát mégsem vagyunk azért annyira csúnyák!!!....
Ez mindennapos dolog, mindig ugyanazzal a szöveggel, ugyanazon áldozatokkal, s végeredménnyel. Ma reggel megint megjelent a megállóban az ember, mikor megláttam máris menekültem nehogy engem szúrjon ki. Azért ez elég szomorú, hogy egy ilyen védekezési mechanizmus ki tud alakulni valaki miatt.

Szombaton pedig viharos szél, napsütés, s nagy hullámok közepette pihentünk a Tisza-tó partján. Van valami félelmetesen izgató a helyben. A szomorúfüzek között. A partra kivetett héját vesztett puffadt kagylóbelsőkkel együtt. A víz melegebb volt, mint a levegő. Más, mint a Balaton. A puszta közepén egy "felfedezetlen, érintetlen" természeti kincs .S csak a miénk, Kelet-Magyarországé...
Lehetett volna a reggeli "fusztrációkat" e kép élményével törölni, de sajnos csak tegnapra tartott ki ez az energia...Ma este viszont a Duna partján sétáltam hazafelé...Szürke felhőkkel teli ég, horgászokkal teli rakpart a strand mellett, s persze a turistahajók....Más...

AZ IDŐ

Ma reggel láttam egy bácsit, jóval 70fölött lehetett úgy saccolom,
s a jobb gyűrűsujján 3 karikagyűrű volt.
- 1 arany,
- 1ezüst ugyanolyan méretben,
- s végül 1vékony arany karikagyűrű.....

Nem tudom engem megfogott ez a látvány. Volt benne valami megnyugtató.
Nyilván a házasság, az ezüst-, s az aranylakodalom jelei voltak.
................

BICSKANYITOGATÓ HÉTFŐ S A VIZES HÉTVÉGE

Ezt nem bírom ki, hogy ne írjam le.

Helyszín 105-ös busz Clark Ádám tér Budapest, vagyis a városnak elég központi része, ami egyébként még szép is.
Először felszáll egy külföldi turistapárocska, mutatva a jegyüket a sofőrnek, aki mutatja hol kell lukasztani, majd mögöttem még egy külföldi turista felszáll, aki szintén tárgyalt valamit a buszvezetővel, ezért nem indult a busz a megállóból. Egy pasassal szemben ültem le, akinek a szatyra te le volt nagy csomag pufikkal. Igazán nem álltunk sokat, mire belekezdett a mondókájába, valahogy így:
- Menjél már haza te k..... külföldi, adjál nekem is jegyet ha neked olyan sok van b......, mit keresel te itt, mit húzod az időt b......., te k...... milliomos b......, nyolcszor annyit keresel mint én , b........

Mondanom sem kell a még meglévő pozitív energiaszintem ettől a könnyed monológtól elég hamar a negatív oldalra billent, érezvén, mennyire ragadós egy megkeseredett, szerencsétlen primitív ember teljesen negatív hozzáállása az élethez, miközben még a kulturáltabb buszon ül ahol klíma is van, és épp a város egyik legszebb részén halad keresztül, ahol mellesleg rengeteg a külföldi turista aminek esetleg örülni kéne, hogy kíváncsiak ránk egyáltalán. Meg különben is. Pénze biztos nincs, hogy más kultúrákhoz utazzon hogy megismerje azokat, akkor meg örüljön ha rendes turistákat lát, akik még jegyet is lukasztanak, legalább lát egy "idegent".

Nagyon furcsa egy ember volt ez, s csak sajnálni tudtam, hogy saját magának gyártja a negatív perceket, és így él, és ennyire meg van keseredve, és semmi sem hozza lázba, vagy semmisem okoz neki örömöt. Na de az, hogy így el tudja cseszni utastársai kedvét, az már gáz.S akkor azt még nem is említettem, hogy az illető 30év körüli, tehát szörnyű belegondolni milyen lelkiállapot fog dúlni benne 20év múlva.Vagy milyen gyereket fog nevelni....
Ez is a valóságunk része...

Voltunk evezni a Túron és a Tiszán. Teljes feltöltődés hullafáradtsággal, mivel a Túr gyönyörű szép és vadregényes, csak nagyon lassú, így egy nap alatt 30km-t eveztünk, mert annyit kellett, s valóban egész nap ugyanabban a masszív tempóban húztuk. Tényleg nagyon szép, igazi érintetlen kincs, s a csönd, az valóban csönd. Amikor az ember már nem bírja a csapásokat, utálja az evezést, alig várja a célt, s mégis,mégis mindig van benne valami szép. Aztán mikor kikötéshez érünk és parton vagyunk, mégis vissza akarunk menni. Ahol a Túr belefut a Tiszába, és a part túloldalán már Kárpátalja/Ukrajna és ott a parton üvölt a magyar rock kérem szépen, mégis van a folyó közepén egy határ!!!, na most ott a gátnál amit Nagy Bukónak hívnak ahol ugyebár egyik a másikba folyik, mert a Túr csatornája jóval magasabban van mint a Tisza, ott kétlépcsős zuhatag van, ahol ugyan tilos fürödni, de mégis egy szuper kis kemping épült köré, és az emberek ide járnak dögönyözni, merthogy bármelyik wellness-fürdős dögönyözőt felülmúlja ez, valami fantasztikus és teljesen idilli, összesen vagy két emelet magas az egész és elképesztő köbméter és erő van benne.
A Tiszán pedig láttunk egy fekete gólyát.

Szóval mikor az ember egy ilyen fusztrált honfitárssal akad össze, akkor mélyen a Dunába nézve eszébe jut az a csönd, ahol csak a lapát csattog....Az érintetlen vidék, ami egyébként valahol az én álmom is, a legszebb nyugalom....s akkor megint jön a töltődés, meg a pozitív energiák, amit lehet érez ez az illető belőlem, talán ettől jobban lesz, dehát aztán hazaér, s mégis megeszi az egész szatyor pufit, bámulva a tv-t....

BICIKLI-HÉTKÖZNAPI TÖRTÉNETTEL

A Margit-hidat felújítják, autó nem mehet rajta, csak a villamos, meg busz, s a járókelők egy kb.1,5 m széles elkerített szakaszon, így be lehet sétálni a szigetre is.
Én csak "divatbiciklistáknak" hívom a helyieket, mert valószínűleg egyik sem ült volna bicajra sosem, ha nem csinálnak ebből a szokásból divatot. Legjobb, mikor falusi hatású biciklit vesznek mert az milyen menő, és azt adják úgy elő, mintha valami igen különleges járgány lenne. S akkor még nem beszéltem a hozzá járó divatos ruhákról, az átlósan magadra csatolós táskáról, amivel nem is értem hogyan lehet biciklizni hiszen bezavar az egyensúlyba, a hozzá járó cipőcskéről, magazinból halászott napszemüvegről, és persze a forgalomban pofátlan módjára közlekedve fülhallgatóval a fülben bukósisak nélkül, nehogy érzékeljük mi történik a körülöttünk haladó autókkal.
Persze ez is a sport és a közlekedés és az élvezetek egy formája, nyilván ne kritizáljak mindig másokat azért, mert nem úgy tesznek ahogy én.... De...
Mikor csúcsforgalomban a hídon az elkerített kordonban a járókelők is alig férnek el egymás mellett 2irányban, akkor szerintem evidens, hogy aki biciklivel közlekedik leszáll és tolja. Mert nem lehet elférni. Néha én is bicajjal jövök, nem mondta senki mégis rájöttem, hogy nem férek el,ha rajta ülök.
Ma reggel is így jöttem, és találkoztam egy pár antiszociális bunkóval. Aki fent ül a biciklin, megvan a napszemüveg, a divattáska, a kiscipő, s persze a fülhallgató is bedugva rendesen. Sok gyalogos, stb... Jönnek, komoly sebességgel, hiszen neki lehet, s amikor kissé az útjukban van az ember csilingelnek, odaszólnak,menjél már arrébb. Az nem zavarja őket, hogy sokszor a gyalogosok (akiké amúgy a járda), állnak meg és húzódnak félre, mert a kiemelt szerepű budapesti bickilisták nem hajlandóak leszállni ott, ahol nincs is bicikliút. Mindezt teszik teljesen rezzenéstelen és fanyar pofával. :)), előre bámulva a semmibe, mintha...
Hát én fogtam magam, s aki mögém került bicajon nem tudott elmenni mellettem, mert direkt középen mentem tolva a biciklim, csak a járókelőkkel egyezkedtem. Ha mégis türelmetlenség volt, akkor odaszóltam hogy ez nem bicikliút, persze rezzenéstelen arcokra s süket fülekre találtam. Jött szembe egy csajszika, buggyos ruhában 70es évekbeli napszemüveggel, boldogan hajtotta a falusi biciklit, mire mondtam neki is, ez nem bicikliút, hát ugyanolyan unott és rezzenéstelen pofával haladt tovább, mint aki nem hallotta amit mondtam..
A bicikli nem divat, hanem közlekedési eszköz, ettől kezdve igényel egyfajta morált.
Aki nem tartja be az antiszociális és bunkó (és fővárosi-de csak zárójelben), főleg a fent említett körülmények között.
Kisvárosban kérem szépen ezt nem lehetne megtenni, mert ott már jól megszólták volna.
Csíkszeredában pedig már meg is szégyenült volna, ott halál fia volt, aki a bicikliúton sétált!!, de az is megkapta a kritikát, aki a járdán menőzött.
S hozzátenném ezért utálják itt az autósok a bicikliseket.

Ez kérem megért egy posztot a híres Budapesten!:))

CÍM NÉLKÜL

Sokat jut eszembe mostanában, vajon lehet ennek az egész történetnek folytatása a magyarországi "állapotok" megírása? Tulajdonképpen ez is az életem része, és ha írni kell akkor írni kell mint tudjuk.

Ma reggel merészkedtem bkv-ra szállni majd egy hét után, s rendszerint minden állomáson vannak jegyellenőrök. Tömegben állnak a mozgólépcső végén, legjobb mikor be sem mondják a hangosban hogy ott vannak, és akkor a hatalmas tömeg egymás hegyére hátára torlódik a kijáratnál. Praktikus és ötletes :)), mindez türelmetlen emberekkel fűszerezve.

Szóval ma reggel láttam egy pasast, akit először egy nő ellenőr állított volna meg, ha nem zakatol előre mint egy tank, majd egy férfi ellenőrön is átgázolt ugyanígy. Az illető persze bliccelő volt, vagyis nem volt jegye meg semmije, szánalmasak tudnak lenni ezek az egyedek mikor ellenőrbe futnak. Tipikus előretekintő arc, komor pofa, semmi arcmimika. Gyors lépések, úgy teszünk mintha nem vennénk észre hogy karunkat fogva akarnak minket visszarángatni ellenőrzésre, majd miután sikeresen vettük a jegyellenőrök akadályát, utána soha nem tapasztalt sebességgel fejünket leszegve spurizunk kifele a metróállomásról úgy,hogy közben mindenki minket bámul. Majd mintha mi sem történt volna, felmegyünk a lépcsőn a villamosmegállóhoz, majd megnyugodva büszke lévén önmagunkra hogy ügyesen blicceltünk a metrón, felszállunk a Combino villamosra, s ismét kezdődik elölről a bliccelős izzadás míg le nem szállunk, élvezvén a hűsölést a 40°-ban, a légkondicionált térben.

Ez a budapesti valóság egy része, mert ha nem az lenne nem lenne ennyire feltűnő és jómagam sem vettem volna észre.

AZ ÚT MEG BUDAPEST ÉS A TÖBBI

Kaptam egy üzenetet egy ismeretlen csíkszeredai embertől, aki csak úgy ráakadt a blogomra, azt mondta nekem kár, hogy nem folytatom.
Ma meghallgattam egy fényképes élménybeszámolót a spanyol Caminoról.
Hazafelé a Dunaparton jövet már tudtam megint írni fogok.

Ez a blog hiteltelen lenne székely indíttatás és a megtett út érzete nélkül.

Újabban mindenki azt kérdi tőlem milyen Budapesten újra?
Személytelen, álarcot viselő emberek között utazom nap mint nap a gusztustalan, lepukkant metron. Minden másodiknak fülhallgatója van, amelyből legtöbb esetben kihallatszik a zene. Mindegyiknek szokása a bámészkodás. Felszállsz, és árgus szemek néznek végig rajtad. Megvizsgálnak. Unott arcok, jelentéktelen újságokat bújó egyének, metrókocsik sorra, ha térélmény szintjén végigtekintesz rajta kicsi dobozba zárt heringek ülnek sorban. Nap mint nap.
Aztán Margit híd. Legutóbb, mikor árvíz söpört végig országszerte, megint megsemmisítve egy pár települést, s Budapesten le kellett zárni az alsó rakpartot mint minden évben, mert a Duna megemelkedett, ijedt arcok néznek ki a villamosból messzire, hogy te jó ég! gyorsan fényképezzünk mekkora víz. Micsoda tragédia...Szegény Budapest. Mit tudják ezek milyen az, mikor egy kisváros pár óra leforgása alatt egyenlő lesz a tengerrel? Vagy mikor a székely öregember -30fokban fát aprít hogy ne fagyjon meg.

A Duna amúgy gyönyörű, meg a budai hegyek is. S szeretek a vízparton hazasétálni. Az összes örök gyöngyszem még mindig, gyönyörű....

Szóval ma végighallgattam egy beszámolót a spanyol caminoról. Zarándoklat. Ilyenkor jobban előtör belőlem is a miértek halmaza. Néha terhes dolog annak tudatában lenni, hogy úton van az ember, hogy a saját sorsát éli meg. Hogy megkóstolhatta a teljesség izét, és egy szűnni nem akaró kiegyensúlyozott állapotban van. Nem ismer lehetetlent, nehéz kihozni a sodrából, és képes bölcs és megfelelő döntéseket hozni. Sokszor lúzernek érzem magam, hogy nekem csak nemrég sikerült összetalálkozni magammal, aztán minél több emberrel beszélgetve jövök rá, sajnos igen kevesen járnak hasonló cipőben. Az emberek nagy részének fogalma sincs arról mit csinál, mit akar, miért van itt, egyáltalán hogy mi van. Sok köztük a családos, gyerekes, és a legtöbbje mind álarcot visel, vagy mázt pakol magára. Ezzel próbál magabiztosnak tűnni.

Ilyen erők birtokában lenni olykor édes, olykor ijesztő. Képes vagyok elhinni, hogy küldetésem és feladatom van. Ma például megint azt éreztem, hogy piszkosul kerülget valami nagyon jó. Hasonló érzésem a Szent- Anna tónál volt fent a kráterben... Meg is lett az eredménye...
Ugyanakkor sikerül rövid percek alatt értékelni és dönteni. Következtetéseket levonni. Megtalálni a megfelelő döntést és...lépni.

Ma valaki azt mondta nekem, régebben ő sem szeretett Pesten lenni, de aztán "megtanulta" szeretni. Nem értem... Olyan mintha ez kötelező lenne, megtanulni szeretni ezt a várost, mert más nincs. Budapest vagy külföld. Hogy kisebb város? Hát kérem szépen az zsákutca sokak szerint, mert ott csak éhenhalni lehet.

Nem tudom. Én olyan nyugodtan megvagyok. Tudom ebben élni örökké nem fogok, hanem máshol. Ezért inkább minden nap, minden kedves dolgot jól megnézek és megélek. A fákat, a vizet, a felhőket és az ég színét, csendben figyelem a viharokat. És persze a kedves embereket, mert azért abból is akad egy-kettő nem tagadom.

Szóval ma nagyon eljött ez a megtett út és a még mindig rajta haladok dolog. Csak megint rájöttem mit kaptam. Kaptam ajándékba, Istentől. A lehetőséget, hogy oda mehettem ahová vágytam. És nem azért, mert mindenki erről a zarándoklatról mesélt, vagy olvasott róla, és ugye akkor ő is végigcsinálja. Az pedig továbbra is hátborzongató, hogy Székelyföldön megtaláltam amit kerestem. Magamat. És hány meg hány jelet kellett ehhez észrevennem, hogy létrejöjjön?
Szóval senki se féljen semmitől! A vágyak, álmok életünk legszebb mozgatórugói, mert mind a lelkünk legbensőbb titkait és rendeltetését mutatják. Merjetek élni! Mert az élet piszkosul nagyon rövid.

Azt is mondták már nekem itthon a blogírásra vonatkozólag, hogy vigyázni kell, mit ír le az ember.
Nos, én ettől sem félek. Ha félnék a gondolataimtól, az azt jelentené félek magamtól. Máskülönben pedig írni jó, még akkor is ha ez világháló .

Mert a betűk is szabaddá tesznek minket.

AZ UTOLSÓ NAP

Igen, ez is eljött. Mikor tavaly júniusban idejöttem nem gondoltam volna, hogy még április közepén is a székely járdákat koptatom.

A Fodor-ház ahol laktam ezelőtt azért volt nagyon jó hely, mert gyakran cserélődtek ott az emberek, szállóvendégek,csoportok, rengeteg sok mindenkit ismertem meg. Ha most megkérdezné tőlem valaki melyik szálláshelyem volt a kedvesebb a Fodor-ház nyerne a belvárosi szobával szemben. Utóbbi ugyan kényelmesebb, de előbbi nagyobb élmény volt,ez kétségtelen.

Egy nap ott találkoztam egy magyarországi építésszel, aki a házat irányító pap vendége volt. Először azzal loptam be magam a szívébe hogy itt dolgozom, utána pedig azzal, hogy egykori főnökeimet milyen jól ismeri ,s nahát milyen kicsi a világ!
Ő azt mondta nekem, hogy igazán akkor lehet megismerni egy adott nép vagy közösség, jelen esetben pedig az erdélyiek és azon belül a székelyek életét, gondolkodását, érzéseit főleg nekünk magyarországiaknak, ha élünk és létezünk közöttük bizonyos ideig. Ez pedig nem azt jelenti, hogy turisták voltunk 1hétig, és ettől kezdve tudjuk mi az ábra. Nagyon megfogott ez a pár szó, vagyis "ha élünk benne".
Nem állítom hogy ennyi idő után ismerem itt az életet,az embereket, egyet tudok, nagyon sok mindent megértettem. S nem csak róluk, akiknek magyar az anyanyelve, ugyanazt az irodalmat tanulják, ugyanúgy megszenvednek igéink ragozásával az iskolában, ugyanazt a zászlót lobogtatják, ugyanazt a himnuszt danolják. Általuk megértettem végleg a saját gyökereimet, hová tartozom, s hogy mi a legfontosabb. S az is lehet,sőt, biztos vagyok benne, ha mondjuk elmegyek ugyanígy Európa bármely más országába dolgozni, akkor nem fogom ugyanígy megérteni, mert egyszerűen nem lehet!
Ha megnézzük a Nagy Magyarország térképet hogyan is csatoltak szét minket annak idején, szó szerint belülről kicsíptek egy darabot, vagyis Magyarországot. Jó kérdés, ha egy testből kivesznek egy részt melyik darab marad életképesebb? A kibányászott belső, vagy ami megmaradt lukasan? Így hát nem is szemezgetem tovább e témát, mert ebben a kérdésben minden benne van!
Az igazság, hogy végre megint egyetemista tinédzsernek éreztem magam, mikor elkezdtem tervezni azt a bizonyos kis házat. Ugyanazt a lelkesedést, energiát éreztem, s pont ugyanabban a ritmusban. Visszakaptam, amit régebben a sok hajtás kiölt belőlem, s megint él bennem az a hit, ami miatt kicsi korom óta építésznek készültem. A java pedig még csak most kezdődik, ezt biztosan tudom.
Éppen egy jó kis séta után írok most, melyet kötelességtől és határidőktől mentesen töltöttem el. Felemelő érzés volt főleg így, készülve megint a nagy útra.
Hogy lesz -e folytatás? Visszajövök-e még? Ebben a szerepben ahogyan most itt voltam, biztosan nem. Hogy másképp lesz-e, azt csak a Gondviselés tudja, én pedig kíváncsian várom mi és hogyan fog alakulni a jövőben!
Az is jó kérdés mi lesz ezzel a bloggal? Most biztosan befejeződik egy időre. Egy fejezet véget ért, de kezdődik újabb helyette, igaz-e? Az is lehet így marad meg az örökkévalóságnak, ezzel az utolsó bejegyzéssel.
Mindenesetre házaim fognak megépülni itt Székelyföldön a Hargita szívében!

Búcsúzom a székelyekkel:
A székely és a fia fát vágnak. Egyszer csak a fiú véletlenül levágja az apja egyik lábát a baltával.
Mire a székely:
- Édes fiam még egy ilyen és seggberúglak!

Illetve egy tipikus székely vs. magyarországi összeállítással:

SZÉKELY LOCSOLÓS

" Húsvét másnapján egy a kívánságom,
legyen rúzsfoltos mind a két tojásom!"

MÉRGELŐDÖM

Azért ez érdekes,hogy milyen események váltják ki az emberből,hogy megint írjon...
Mondjuk jó pár napja készülök erre kellemes témával,de a ma reggel....

Jó pár hónapja fizetni kell a parkolásért a belvárosban, ezért általában a könnyen elérhető nem fizetős helyeket választom,főleg azóta,hogy bent lakom a belvárosban. A kocsit csak kint tudom hagyni az utcán. A házunktól 50m-re már kezdődik a nem fizetős zóna, szóval logikus hogy ott parkolok,így nincsen parkolóbérletem sem.
Tegnap este parkolóidőzónán kívül értem vissza a városba, hát megálltam az iroda előtt, majd utána még sört is ittam, így gondoltam majd reggel 8előtt kijövök és átállok a kocsival.
Hát nem elfelejtettem? DE!!!
Ettől kezdve persze csak magamat hibáztathatom a büntetésért...., de azért a körülményekről és az eljárásról azért csak pötyögök pár sort...
A legkellemetlenebb, hogy egy brutális méretű kerékbilincset nyomatnak a kocsira, egy hatalmas öntapadó cetlivel az ajtóra. Csak a hülye nem veszi észre a több ezer járókelő közül, hogy te arcátlan szabályokat szegtél meg. Aztán fel kell hívnod telefonon a rikítómellényes pasikat,hogy jöjjenek már hozzád ide és ide,és nem viccelek 3500ft fejében engedjenek utadra. Amíg odaérnek és állsz a kocsi mellett szinte mindenki,de mindenki aki melletted elmegy,jól végigmér, látja a bilincset, meg hogy vársz, ha pl.magyarországi rendszámod van az +1lúzerségi pont.:)))). Ezalatt a pár perc alatt jó pár ismerőssel találkozol, mindenki jól megmosolyog hogy "bilincset kaptál" és ezt ki is mondja ilyen arccal, amúgy is sokan ismerik látásból a verdát,mivel napi 24órában a belvárosban áll. Tudom milyen ez,én is megjegyzek sok autót,amelyiket sokat látom. Mindezek után úgy érzed, hogy a bilincsbevert idő alatt már a fél város látta a te szabálysértésedet,mindenki erről beszél és mindenki tudja és hogy meg lettél bélyegezve.:)
Aztán meg méltóztatnak érkezni a City Parkingos emberek egy autóval, 2fő!, miután vártál rájuk egy ideje, mert ugye a szomszéd utca nagyon messze van, és sokára tart ideérni miután beszéltél velük.
Megállnak a nagy feliratú kocsival a tied előtt, így már messziről is mindenki láthatja mit csináltál, kitöltenek egy nagy a4-es papírt, és még a személyi igazolványt is elkérik, majd bezsebelik a 3500ft-ot, amúgy szerintem Miskolcon is ugyanennyi, a különbség, hogy ez egy 40ezres város.
Ott állok még mindig, 2pasi sertepeltél ott egy bilinccsel csak azért, mert reggel 8kor elfelejtettem áttenni az autót, ekkor már különösen megbámul mindenki aki arra jár (külön megnézték a rendszámomat), ami borzasztóan ingerelt, főleg miután a kicsi piros helyes bilincset leszerelő pasi aszongya nekem: "Legalább újfajta bilincset tetszett kapni!", ekkor még nem voltam humoros kedvemben, így csak annyit mondtam, hogy engem ez most momentán nem tud érdekelni, szegény fickó el is hallgatott, miután a szemembe is belenézett, aki ismer tudja milyen mikor mérges vagyok, de leginkább megszégyenítve éreztem magam, ami nagyon-nagyon rossz érzés volt, mivel egyáltalán nem állt szándékomban szabályokat megszegni, a parkolási díjakra amúgy is érzékeny vagyok,még egy perccel sem szeretem túllépni amit kifizettem, mert tanultam a magyarországi esetekből,főleg a miskolciakból,hogy az előírt 5, illetve 10 perces türelmi időtúllépést egyáltalán nem tartják be az ellenőrök, és rögvest céduláznak. Az alkalmat megragadva mondtam is az ipséknek egyből,hogy javaslom vezessék be a csekkes rendszert mert az kevésbé megalázó (bár ezt csak most teszem hozzá), mire ő : Azt nem fizetné ki senki!(na ja, nyilván csak a pénz a lényeg)
Arra is gondoltam, most már ottmaradok egész nap azon a helyen ennyi büntetésért, de annyira sajnáltam a Hondámat azzal a piros izével, hogy inkább fizettem, és szépen átevickéltünk a jól megszokott ingyenes parkolózónába.
Azt is tudni kell, hogy jól megkérik a pénzt, cserébe télen alig takarították a parkolókat a hótól, most pedig nyakig lépegetünk a sárban-porban-mocsokban....
Ez is Csíkszereda kérem szépen, és a tanulság, hogy a cégnek kiadott parkolási rendszerből ők minden áron szépen nyereskednek, tegyék ugyan, csak ezt a rohadt bilincset el lehetne felejteni.... Akkor is ezt kapja az ember amúgy, ha pl.15perccel túllépi a bilétája idejét. S az sem elvetendő, hogy 65 vagy 100ft-ba van 1óra díja, szerintem pofátlanul sokat kérnek büntetés címén.
Most már egész megkönnyebbültem és már mosolyogni is képes vagyok ezen a történeten, szóval írni jó!
Amúgy ebben a rusnya, blokkokra néző irodaházban ahol székelünk itt van a City Parking székhelye is, úgyhogy többtényezőssé váltak a rossz érzéseim az épülettel kapcsolatban!:))))

MA REGGEL

Láttam egy aranyos tinédzser ikerpárt az utcán, teljesen de teljesen egyformák voltak, öltözetük is tetőtől talpig a hajukig minden.

Most már itt is csiripelnek a madarak. Elolvadt nagyjából a városban,de csak a városban a hó, fent a Hargitán még síznek javában. Én már nem sízek, nem is tudom mit történt velem,hogy ezt kijelentem.:)

Az az igazság nincs sok idő már hátra itt Csíkszeredában, én pedig egészen más lelkiekkel írok mint ezelőtt,és kicsit úgy érzem emiatt valahogy már nem tudok úgy írni mint eddig, ami nem baj, csak nincs akkora és olyan késztetés.

Szombaton délután pedig mellémszegődött két cigányleányka miközben Zsögödön sétáltam, és elkezdték a szokásos szöveget, hogy Isten tartsa meg szerencséjében, De szép szeme van magának, Honnan érkezett és akkor szerencsés utat, Mit tetszik dolgozni,stb.....Általában e mondatok után következik a Tetszik-e tudni adni 1lejt kérdés?
Én pedig idővel el szoktam küldeni őket, de ezen a szombat délután gondoltam valakire, hogy vajon ő mit tenne a helyemben, és ennek szellemében nem küldtem el a lányokat, ami jó érzéssel töltött el, egy darabon velem sétáltak beszélgettünk, majd egyszer csak elkanyarodtam másik irányba és milyen érdekes, nem kértek tőlem semmit.....
Azért azt megjegyezném, hogy ez kivételes eset volt....

Itt fogok szavazni a magyar zászlók alatt a főkonzulátuson.
Úgyhogy nem csak magamnak fogom bevésni az x-et!

BÖJTMÁS HAVA-TAVASZELŐ-KIKELET HAVA

A hónapok ezen megnevezéseit nem én találom ki, hanem az egyik nagyon szép székely naptárban olvasom őket. Az itteni életet látva az időt, a hagyományokat, s a természetet tekintve mind-mind nagyon találó.
Enyhül a csiki tél,s miért csak a csíki? Hargita megye részei Udvarhelyszék,Csíkszék és Gyergyószék. A Csíki-medence után a Gyergyói a másik leghidegebb, ha jól tudom. Amíg Székelyudvarhelyen a Hargita másik oldalán már nincs hó,addig itt Csíkszeredában talán elkezd olvadni és min.10 fokkal hidegebb van, pedig csupán 50km-re van innét.
A héten először tudtam levenni a bakancsot , mivel eddig csak ezzel lehetett közlekedni akkora volt a hó. December óta először láttam itt járdát, füvet, növényeket a maguk természetességében. Ez az élmény engem meglepett,hiszen ritkán vagyok ilyen hosszan tartó havas, kemény télben. Ugyanakkor kicsit sajnálom,hogy eltűnt a végeláthatatlan fehér takaró.
A tavasz ugyan tekintget, de a hegyen szerencsére lassabban jő. Még lehet sízni, és a körülmények is mások, mert gyakrabban van esély kellemes időre (nem -20,hanem csak -5):)),napsütésre, tiszta kilátásra, így az ember könnyebben szedi a sátorfáját.
Vasárnap végre kijutottam a Kossuth-pályára, igen ,ez a neve neki itt "Romániában" ,fényképezőgép nem volt nálam, tiszta volt az idő, gyönyörű kilátás a fenyves rengetegre, illetve a medencére. S a szuper kis fekete pálya, még ha nem volt tökéletes is a minősége, nagyon, nagyon élveztem a kemény terepet. Itt egyébként több pálya van, 3 tartozik egy felvonóhoz.

Itt van egy pár ízelítő Hargitafürdőről (Csíkszeredától 20km-re),ahol az említett síközpont is van, korábbi képek ezek

Leágazás Hargitafürdő felé
"A Tolvajos-tetőn három nagy kereszt áll, melyek a honfoglalásra, Márton Áron püspök születésére, illetve a csíki katolikus székelyek János Zsigmond seregén aratott győzelmére emlékeztetnek. Ez utóbbi tiszteletére rendezik meg évente a csíksomlyói pünkösdi búcsút."


Kicsi házak a mofettához tartozó szálláshelyek


Tipikus


Ez nem az én fotóm, az interneten találtam, a nagyon jellemző csíkszeredai tél, középen a városi park, háttérben hotel épülete és persze a hegyek.

A TEREMTÉS, AHOGY EGY SZÉKELY GYERMEK LÁTJA A TANTÁRGYI VERSENYEN:

"Isten megteremtette a világot, azután ráteremtette a növényeket,állatokat, legvégül pedig az embert. Isten mindent jónak teremtett, de az emberek nem maradtak mindig jók.
Elkövették az ősbűnt, ezért a mi Urunk úgy rendelkezett, hogy meg kell halniuk. Az első ember a Földön Ádám volt, aki egy ideig egyedül élt.Azután, amikor már elunta magát, szólt az Istennek, hogy ő bizony nagyon egyedül van.
Ezért hát az Úr kivette Ádám egyik oldalbordáját,és belőle megteremtette Évát. Meghagyta nekik, hogy a paradicsomban bármelyik fáról ehetnek gyümölcsöt kivéve egyikből, amelyiket ő megtiltott.
A gonosz lélek ekkor kígyó bőrébe bújt, és csábította Évát, hogy egyen a tiltott gyümölcsből, mert úgysem lesz semmi baja. A buta fehérnép pedig ahelyett, hogy Istennek szót fogadott volna, hívta Ádámot, hogy ő is egyen belőle.
Neki is állottak mind a ketten, és jól bélaktak a finom gyümölcsből. Már éppen leheveredtek volna szundítani, amikor megnyílt az ég. Isten hangját hallották, amint dorgálja őket. Az Úr megkérdezte, miért ettek belőle, mikor ő megtiltotta nekik. Azt válaszolták hogy azért, mert jólesett. Isten erre felmérgelődött, de nem szólt semmit, csak annyit mondott, hogy készüljetek a halálra.Elkezdtek előszerelni hajlékony vesszőket, hogy fonjanak maguknak koporsót. Három nap és három éjjel készítették, mire megérkezett a halál. Mindketten beléfeküdtek saját koporsójukba.
A halál már vitte volna el őket, de ekkor az Úr azt mondta, hogy hadd maradjanak még egy ideig. Ő a Földet az emberek számára teremtette, és nem akarja elvenni tőlük. Majd azt parancsolta:
-Előbb szaporodjatok, gyarapodjatok, s majd csak azután kell meghalnotok!
Így történt, hogy a bűnös Ádámnak és Évának sok utódja lett, így boldogan éltek, míg meg nem haltak. Isten azóta is kormányozza a világot, és nem hagyja magára. A mi világunkban Isten nélkülözhetetlen, ezért kérjük, hogy adja meg nekünk az üdvözüléshez való kegyelmet."

FEBRUÁR-TÉLUTÓ-JÉGBONTÓ

Volt egy pár nehéz napom mostanában. Igazából ez a költözés megviselt,kár tagadnom, a többi vendégszobák lakói pedig most költöztek be véglegesen, és nem is ismertük egymást eddig,szóval kell az átfutási idő. Néha az is furcsa, hogy ha kitekintek az ablakon nincs ott a Somlyó-hegy.
Ma tettünk egy gerinctúrát a Pogány-havasokban, kora reggeli indulással, végül oly ködös volt az idő,hogy csak fél napos lett a kirándulás. Kb.félméteres hóban meneteltünk, gyönyörű volt a táj, az élmény pedig mondanom sem kell mekkora volt, s a csúcsról szép időben be lehet látni a Csíki-medencét. Na de mi pont a felhőben benne voltunk ugye, így inkább csöndben, de tényleg síri csöndben olvastuk a kereszt feliratát, melyet a Gyulafehérvári Egyházmegye 1000éves évfordulójára állíttattak: "Országokat szét lehet kaszabolni, de a lelkeket megölni nem lehet "-Reményik Sándor. A keresztet pedig egy székelyföldi falu közbirtokossága állíttatta. Mikor visszafelé haladtunk,meg-megálltunk a fehér rengetegben, figyelve a szokatlan síri csöndet. Nyugalom....
Tegnap Homoródon végre síztem egy jót, most egyedül voltam, ami egyébként kifejezetten jó tud lenni egy ilyen kicsi pályánál, mert ha az ember nagy társasággal van, folyton megállás-dumálás-megállás-vihogás.:) Csákányos felvonó van, s arra nevelik a sízőket, hogy ha lehet párban szálljon az is,aki páratlan. Milyen mulya az ember, nem szeret idegennel egymás mellett ülni, még ha 1percről van szó,akkor sem. A buszon leülünk egymás mellé, a várótermekben is, de egy csákányos felvonón valahogy..nem megy..Nekem is nehéz volt elsőre, mert azt éreztem na most akkor mindenképp jó lenne valamiről társalogni,hiszen úgy az igazi. Szerencsére első pár ilyen felhúzásnál igen beszédes volt a partner, így szépen lassan én is belejöttem. A végén már mindenkivel társalogtam,akivel valahogyan is "időt" töltöttem együtt, sőt, 1-2óra után már egy kis családban találtam magam, s mikor leértem a pályán s összeakadtam valakivel következőleg is, mosolyogva üdvözölt mint régi ismerőst:), ezt meg is jegyezte, majd örömmel szálltunk be kettecskén a csákányba. Ehhez hozzátartozott az is, hogy az egyik felvonós gyerek nagy érdeklődést tanusított, hogyne tette volna, fiatal leányka magában :), majd mikor délután a sípálya tulajdonosánál ebédeltünk (kocsonyát, s valóban, pont olyan volt,mint a családom házikocsonyája), említettem neki, talán oda kellene figyelni,mivel foglalkoznak a csákányos srácok munka közben, mire a válasz az volt, hogy a mi kiváltságunk az ilyen érdeklődéseket kivívni, a felvonós pedig csupán teszi a dolgát...:)))) Szóval 500m-es pályán is lehet kemény edzést tartani és elfáradni 3óra sízésben. Egyébként a hargitán olvad a hó sajnos, gyorsabban mint Csíkszeredában. Itt a városban most kezd csökkenni a nagy hókupacok mérete, aminek ellenben örülök,mert nagyon-nagyon hosszú ez a tél, és még mindig van, hogy borzasztó hideg tud lenni, s ha nappal kicsit olvad, akkor éjszaka megfagy, így reggelre jégpálya az egész város, mindent hó takar nagyon-nagyon hosszú ideig, s jó fellélegezni,mikor az ember egyszer csak látja mi van alatta.
S a -20 sokkal másképp viselhető, mint a miskolci -10, nyilvánvalóan a több100 méteres szintkülönbség miatt, a levegő itt sokkal szárazabb,s a csípős hideg másképp hat. S még mindig nagyon szeretem mikor megcsípi az arcomat a hideg.
A hargita pedig még mindig nagyon szép az összes többi heggyel együtt.
Még az jutott eszembe a családi házak tervezésével kapcsolatban, hogy nekem őrületesen tetszik az, hogy eléggé kitisztult igényrendszerrel bírnak itt a megrendelők, gondolok itt a ház belső elrendezésére, viszont nekik is,meg az építésznek is az egyik legkomolyabb logikai feladvány az általában pincében elhelyezett fáskazán és a külső fásszín minél tökéletesebb kapcsolata, figyelembe véve a megfelelő útvonalhosszat, az esőtől való védelmet miközben oda-vissza rohangál az ember fával rakodva vagy anélkül, s nem utolsósorban kivülről-belülről mindenhogy megközelíthető legyen.Mikor ez tökéletes, na,akkor érezhetően jó munkát végeztünk!

S ahogy a leveleimet szoktam aláírni innen,
Eszter Ilka voltam,
Csíkból

VIVALDI VS LOVASSZEKÉR

Nos.

Elég sok minden összegyűlt,amiről írnék.
Mégsem megyek most vissza az időben, inkább teszem előre,ami spontán jön.
Ez a február elég tartalmas. Jövés-menés, költözés.

Csíksomlyóról nincsen még gyönyörű havas képem, pedig hegyre és templomra panorámás szobám volt. Viszont számtalanszor sétáltam reggel be azt a 3 km-t, csakis az érzés miatt.Néha rákanyarintva egy-egy komolyabb kitérőt. Az a jó ebben a városban, hogy vannak részei,melyek olyanok,mintha faluban lenne az ember.

Amit nagyon szerettem:

A kontraszt, vagyis legalább annyira gyakori egy kulturált lovasszekér -melynek elég megnyugtató "hangja" van amúgy (s ez az amit szerettem,meg a látványa)-,mint egy korszerű,egyszerű terepjáró. Itt mindkét közlekedési eszköz "alap".

Falusi hangulat


Nem úgy,mint a belvárosban, ahol persze csak autókat látni és biciklit, egyébként a város Tusnádfürdő felőli,vagyis a déli bejáratánál a helységtábla mellett ki van téve a "lovasszekérnek sofőrrel" behajtani tilos tábla is, de csak ezen a pontján láttam. Szóval a somlyói tetőteret lecseréltem egy belvárosira, most lett kész, vadonatúj. Három kicsi vendégszoba fürdővel benne minden ami kell, s egy közös konyha-étkező. Győzött a kényelem, nem kell folyton autózni,buszozni ki-be, csupán gyalogolni pár100 métereket.

Tehát cseréltem erre:

a templom itt sem hiányzik, innen a Szent Ágoston tornyai látszanak.

Aztán ma a hargita helyett koncerteztem inkább. Ma volt a biatlonpályán a világkupa viadal fent a hegyen, de csak hólánccal engedtek volna, én meg most ehhez lusta voltam.
Mégiscsak Vivaldi 4évszaka volt porondon, magyar-román-japán koprodukcióban. Mióta 7évesen életemet összekötöttem 11évre a hegedűvel,azóta ezt tartom a világ egyik legzseniálisabb művének. Sokszor gondoltam arra,ezt hegedűszólóban eljátszani egy közönségnek az élet egyik nagy ajándéka lehet. A csíki kamarazenekar kísért egy elég neves bukaresti hegedűművészt, aki egy 270 éves hangszeren játszott, melyet a cremonai Guameri család egyik leghíresebb tagja készített, japán volt a karmester. A nézőtér amúgy tele volt a színházban és a belépő nem viccelek, kb.350ft volt. Szokásos korosztály: óvodástól idős nyugdíjasig minden megtalálható volt.
Egyébként a vonós hangszerek nagyon komoly alázatot követelnek. Már kicsi koromban sem voltam nagy barátja pl. a zongorának, mindig azt mondtam mi olyan bonyolult leütni a billentyűket,bezzeg a hegedű,oda nemcsak hallás, adottság kell, de már kis pelenkásként képesnek kell lenni elfogadni, hogy az a kis doboz az úr, ő irányít, én csak egy eszköz vagyok, hogy meg tudjon szólalni. Ez alázat.
Majd minden napra akad valami program itt. Legyen az sífutó világkupa, kutyaszánhúzó verseny, nappali vagy esti sí,túrák,hokimeccs, színház, koncert, előadás,evés-ivás, kicsiknek buli,bármi. Pedig csak negyvenakárhányezres hely.
S akkor még nem is írtam a farsangi mulatságokról. Sebaj. Majd idővel.
Ma megismertem egy új zeneszerzőt, Yasushi Akutagawa, japán, s zseniális.

Na s akkor itt vannak együtt a bukaresti,a japán s a magyarok:

A zenekarokról még az jutott eszembe, hogy a zenészek is sokan vannak, s látszik, csak kevésből lesz világhírű művész. Valamelyik nap azon gondolkodtam, hogy amióta dolgozom volt már jó pár főnököm,valahogy mindig a mazochista csodafigurákat fogom ki :). Gyakorlatilag tényleg nem női szakma,elméletileg annál inkább.Valahogy olyan kevesen érzik benne az igazat, vagyis sosem az a lényeg, hogy másoknak megfeleljünk,szerintem. S olyan sokan hiszik otthon is, hogy csak akkor valakik,ha a nevük szerepel itt meg ott,meg erre-arra.Miközben vajmi kevés cucc van letéve az asztalra.Nem tudom, én nem akarok bigott műépítész lenni, hajszolva a sikert,meg az elismerést, vagy tök naivan dolgozni mint egy őrült sokszor csak szívességből.S mindig mindig hajszolva a tökéletest,ami nincs is,csak a végén én leszek kötött és maximalista.
Az is eszembe jutott,hogy otthon oly lelkesen írogatja mindenki a neve mellé a fokozatokat meg az elismeréseket, meg a díjazotti státuszt, holott a legtöbb ilyen cím úgy dől el,hogy pár nagyöreg és "nagymenő" összeül,és egy-egy kedvencüket megjutalmazzák a bizalmukkal. Ha igazán komolyan belegondolok, röhögni támad kedvem...:)
Amúgy az ilyen mazochista,maximalista, folyton dolgozó, a 200%-os tökéletességre menő főnököknek szoktak jót tenni a kreatív, talpraesett műépítész hölgyikék, rájuk hallgatnak, úgy érzem....S talán még a hibáikat is beismerik.

ÉJSZAKAI CSOPORTOS DORBÉZOLÁS UTÁN ALVÁS ELŐTTI EREDMÉNY, VAGYIS A MONOLÓG

Szóval.
Hosszú idő után megvalósult az a sörözés, melyre oly régóta hívtak. Vagyis a népes szeredai társasággal egybekötött. Hogy miért pont most ennyi idő után és eddig miért nem azt nem tudom, de bizonyosan megvan az oka.
Néha még mindig "hülyének" érzem magam, ha kiderül, hogy magyarországi vagyok. Nem tudom ezt sem igazán megmagyarázni, miért. Pedig én aztán tényleg büszke vagyok szülőföldemre.
Van valami, valami van a levegőben amit még soha seholsem nem éreztem a földön,csak itt.
Egy energiamezőhöz vagy egy olyan helyhez tudnám hasonlítani, ahol az ember nem érez boldogtalanságot, meg fájdalmat, meg semmi ilyesmit. Mintha láthatatlan, jótékony kis mozgó valamik vennének körül folyton, vigyázván lépéseimet, történéseimet és engem.
Egyszerűen csodálatos és egyben félelmetes hinni abban és megélni, hogy mindig minden percben minden úgy történik velem ahogy annak lennie kell.
Szóval az energiamező. Csíksomlyó meg a kegytemplom, meg a hegy, az oltár, a kengyel. Ez egy energiamező. Ezekből kevés lehet a világon, mi pedig különösen szerencséseknek tarthatjuk magunkat, mert ez a hely szó szerint a magyarok energiaközpontja.
Most biztosan sokan röhögtök bele a monitorba....
Pont ezért érzem magam hülyének, mert a magyarok nagyobb százalékának fogalma sincs arról mi ez a hely és mit jelent. Soha nem is látták, soha nem is fogják látni,de még gondolatban sem. Sokkal kevesebb energiát gyűjtenek így össze, ezáltal kevesebbet is képesek sugározni. S talán hamarabb is halnak meg. Mert aki innen kapja az energiát, az hivatott minél tovább létezni, hogy ő maga is tovább tudja adni. Mikor meghal, a megmaradt kicsit visszaadja az eredendő helynek, vagyis ennek a hegynek.
Az energia nem más, mint szeretet.
Mikor itt emberek közé ülök, érzem ezt.
Hisznek benne hogy van, hisznek benne hogy forgandó.

Nap mint nap újabb és újabb visszaigazolásokat kapok magamról. Így sokkal könnyebb megítélnem,hogy jó úton járok-e. Az utóbbi években megfigyeltem, hogy igen erősen képes vagyok vonzani másokat. Általában hasonló habitusú, tipusú embereket, akik mindig észreveszik a lényeges pontjaimat. Elég, ha csak beszélek velük öt percet. Elég ha csak fülig érő mosollyal létezem, vagy elég csak a pár perc figyelem, amit nekik szentelek. A mézesmadzag ott szokott tartóssá válni, mikor elkezdek mesélni. Magamról....
Akkor sokan találják meg bennem a számukra fontos és értékes embert. Állítólag huncut vagyok és utat mutatok az ösvény helyett,,,,igen erősen......

SPITAL-KÓRHÁZ

Ortopédia-Traumatológia.

A sors fintora,hogy majd 25éve sízek, és mégis egy picike pálya picike felvonójából léceket összegabalyasztva hullunk ki oldalra belőle. :)
Persze ott feküdtem tétlenül, s oly szerencsésen csavartam a lábam, hogy a gabalyodás ellenállt neki,így roppant is vagy hármat a térdemnél, na meg a kiáltás...:)
Lábra tudtam állni szerencsére, és nem tűnt oly súlyosnak az eset, még rá is sétáltam vagy 2órát. Ma elmentem megnézetni biztonságból.
Szerencsére semmi komoly csak rándulás,de most már nem is ez a lényeg, hanem az egész hely hangulata, amúgy 2hétig nem célszerű síelnem,amit nagyon nehezen fogok kibírni!:)
Szóval a kórház. Fent van amúgy a dombtetőn,ez a megyei. Sima járóbeteg rendelésre mentem, ide hozzák a sürgősségi beteget is. Az otthonihoz hasonló belső design, tök egyforma,csak a színe más. Rengeteg ember volt, és futószalagon ment a vizsgálás ugye, sok törött csont,fájdalmas arcok,stb. Látszott, sokan már türelmetlenek, volt aki reggel 8tól várt, én mondjuk 1órakor érkeztem, így sikerült 3kor sorra kerülni,szóval nem volt vészes.
Figyeltem az embereket,mint mindig. Csendben, hogy észre sem vették, így szoktam. Figyelek, tanulok és értékelek. Jegyzek. Arcokat, emlékeket, szavakat. Nem rossz dolog. Nyitott könyv a világról.
Akit kérdezek, készségesen válaszol. Nyugodtak. Elfogadják,hogy ez van, nem háborodnak fel a sor miatt, nem szidják az orvost, és nem hőbörögnek, ha valaki esetleg soron kívül megy. Egy idő után csak megszólítanak. Jött egy kislány a papájával, az arcán nagyon látszott hogy fáj, a keze sérült meg. De türelmesen ül,vár, nem nyávog, ugyanígy a többi kicsi gyermek is.
Az ő papája szólított le. Elmesélte mi a helyzet, kérdezte mióta várok, stb.
Egy fiatal pár mosolyog rám, türelemre int, gondosan mindenki figyel arra, ki jött előbb, ki az aki törött bármivel jön vissza röntgennel, azt előre is engedik.
Továbbra is nyugodt csönd. Akik régebb óta együtt várakoznak, miután végeznek, érdeklődnek egymás felől. Mi volt, lett-e gipsz, hogy érzi magát, gyógyuljon akkor meg,stb...
Aztán utolsó csapatként hatan vagy heten bemegyünk az előváróba, vagyis a gipszelőbe. További fáradt és fájdalmas arcok. Kicsi gyermek papával, nagyobb papával, mankós középkorú férfi, egy dagadt kezű fiatal,akinek nagyon fájt, de várt...ügyesen.
Aztán betolnak mentős hordágyon egy öreg bácsit, székely kalapban, székely arccal. Nyugodt, türelmes. Mint a porcelánnal úgy bánnak vele. Ment az unokáját megnézni meséli a bácsi,és megcsúszott. Kibugyolálták a levegősínből, hatalmas a térde, el is tört a kalács. Ekkor már túl voltunk pár poénon teszem hozzá....Ahogy bejött a hordágy, meg a mentősök, a betegekkel együtt mindenki a bácsira figyelt,neki segített. A mentősök aztán már mindenkivel tárgyaltak, viccelődtek a bácsival, mellettem a mankós is csak úgy szórta a poénokat. A gyermekes apuka röhögve még rám is kacsintott. Mindenki laza volt. S persze mindezt a bácsi és a saját hangulatunk miatt. Mert a székelyek mindig próbálják menteni,ami menthető. Igaz ez az általános lelkiállapotra is. Nagyon élveztem,hogy kimozdulhattam ebbe a világba, mert ha teszem azt, súlyosabb a sérülés és kezelésre szorulok, abból is poént tudtak volna csinálni ,csak nekem. Mert a betegség sem nyávogás,meg pech, meg bánat, az is hozzánk tartozik!
Aztán mikor tényleg én kerültem volna sorra, magam elé akartam engedni a kicsi gyermeket a papával,meg a nagyobb gyermeket, sőt a mankós pasast is,hiszen én legalább lábra tudok állni rendesen, de nem engedték, mert a sorrend szent!...a rendelőben....hát mentem.
Az orvos magyar volt,meg az összes személyzet,sőt,az összes beteg is. Az EU-s biztosítási kártyámra sem volt szükség, igaz, nincs számítógépes rendszer,mint otthon.
A síelés legalább ennyire izgalmas volt,csak fél napra mentünk, szuper idő volt napsütéses. Aztán még tettem egy túrát hargitafürdőn, ami az egyik síközpont,de ott már nem síeltem ugye a térdem miatt. Sok volt a román, s séta közben őket hallván arra gondoltam, hogy most ők a turisták én pedig otthon vagyok. Mindent ami ott van a magyarok vagyis a székelyek hoztak létre, találták ki, építették ki,stb...Ők pedig csak jönnek átutazóba, esküszöm,az ember érzi mindez nem román. Ők csak fogyasztók,semmi más.Nagyon büszke voltam!!!
Az is eszembe jutott,hogy minden nehézsége ellenére ez az építész tervezői szakma,ez egy kincs!Ugyanis helyszínt mentem megnézni,fényképezni, nyaraló lesz ott. Csak arra gondoltam, milyen jó, hogy ez is a munkánk része. Egy tervezési feladat kezdete. Új helyeket megismerni, kirándulni, egyszerűen csak élvezni és felfedezni az ismeretlent, majd oda tervezni valami maradandót.
Hargitafürdőn jobbnál jobb panziók, és van egy csúcsszuper tubingcsúszópálya is, felvonóval. S persze mofetta, meg biatlonpálya,és jövő héten kezdődik a sítájfutó világbajnokság.
Aztán Szeredába visszafelé mégegy sípálya.