2011. május 13., péntek

EGY ELŐ-NYÁRI ESTE

Szóval.

Én kertesházban nőttem föl a Bükki Nemzeti Park aljában.

Most meg itt ülök Budapesten az erkélyen, és nem is tudom elmesélni mennyire vágyom a természetet, a hegyeket, a fenyvesek zúgását.

Ez a tér, ahová az erkélyem néz, itt volt már filmforgatás.

Egyszer pár éve nem vettem észre a kifüggesztett hirdetéseket, s késő este látom mindenféle kis lakókocsik jönnek, reflektorokkal világítanak darukról, stábok állnak össze, emberek nyüzsögnek, s akkor estefelé 9-10 óra tájban minden csöndes, szereplők a helyükön, s akkor hallom:

- Csöndet kérünk! Ésssssssssssssssss! Csapóóóóóó!

S akkor kezdődött a jelenet…

Írtó izgalmas volt. Síri csönd, s az egész tér a film jelenetétől visszhangzott..

Az érdekes, hogy másnap láttam, hogy az egyik földszinti üzlethelyiségben „zongoraszalon” feliratot helyeztek el, a megdöbbentő, hogy aztán ez tényleg az maradt.

Most is ide hallatszik, visszhangzik a tér, ahogy valaki zongorázik odalent.

Vannak itt előttem fenyők, parkoló autók, s nagyothalló öreg szomszédok, még azt is hallom, ahogy levegőt vesznek. Felettünk egy légifolyósó, mégpedig leszálló, de most épp nem jön egy égi madár sem…..

Az előbb az idén először kiültem az erkélyre a kis napozóágyammal, az egyik franciaerkélyről ugatást hallottam, s odanéztem, s a csíkszeredai Ilka kutyus mása nézett rám érdeklődő fülekkel, különös egy jel volt úgy érzem, majd pár perccel később lent a fenyők rengetegében egy újabb csíkszeredai Ilka kutyus hasonmást fedeztem fel , akkor már mosolyogtam…..

….. mert amikor igazán elkeseredünk, hogy de rossz , meg nem jó az élet, stb….., akkor hangzik fel a zongora lentről visszhangozva a téren, s akkor kapjuk a legszebb jeleket, hogy igenis minden csúnyaság mellett mennyi, de mennyi szép dolog van, ami eddig boldoggá tett.

De az is érdekes jelenség, hogy minden nap látom kutyát sétáltatni a legforgalmasabb környékbeli kisbolt és zöldséges eladóit, s ahogy elhaladnak erkélyem alatt csak számokról meg összegekről beszélgetnek, milyen furcsa….

…mikor én vagyok bárhol, de bárhol a világban, engem is a szakmai ártalom kerít hatalmába, miszerint egy építész csak egy tökéletes helyen, tökéletes körülmények között, csodálatos házak gyűrűjében élhet, mert csak az nem zavarja a szemét….

Mekkora egy hülyeség ez, nem?

2011. május 5., csütörtök

NE FÉLJETEK!

Most hirtelen az jutott eszembe lehet, ebben a blogban ez lesz az utolsó bejegyzés.
Néha úgy érzem vannak helyzetek, ami után többet nem lehet írni.

II. János Pál pápa, akit boldoggá avattak.

Kevés olyan ember van a világban akinek elég a tekintete, a mosolya, a puszta megjelenése legyen az élőben, képernyőn avagy fényképen, s még kevesebb ember van, aki megélheti a megvilágosodást, a beavatást- kinyilatkoztatást, azaz aki felismeri, életünk felsőbb erő által irányított, beteljesítendő feladatunk van, szerep, feladat van ránk osztva.

Mikor eljön ez az állapot, attól kezdve nem létezik lehetetlen, döntéseink során nem tapasztalunk kétségeket és félelmet, hiszünk a számunkra megírt sorsban, életben. Eltávolodunk a földi valóságtól, és egy teljesen más fizikai értelemben tapasztaljuk meg az életet, amelyben mellékessé válik az ego , a belső végtelen kontroll, nem ismerünk határokat, s tisztában vagyunk vele, hogy minden egyes döntésünk egy út része. Nincs félelem, nincs hiányérzet.

Valószínűleg II.János Pál többek között a fent említett dolgok miatt vált azzá, ami lett, tett azt amit tett, élt úgy, ahogy élt. El tudta fogadni Isten reá szabott feladatát, meg tudta tenni a lépéseket, képes volt felülemelkedni önmagán.

Kimondhatatlan az erő és a békesség, az önzetlen szeretet, amit sugárzott. Nagyon nehezen tudom megfogalmazni, mit is éreztem akkor mikor láthattam amikor élt, vagy mit jelent ma a fényképe, a róla készült filmek, az intelmei, a hangja, s az üzenet, amit akarva akaratlan akár csak egy tekintettel is képes volt közvetíteni.

Vasárnap végigültem a szüntelen zuhogó esőben a boldoggá avatási ceremóniát, kivetítve a Bazilika előtt. Nem fáztam, nem áztam, nem dideregtem, csak néztem és hallgattam. Azt éreztem fel sem akarok állni, örökké ezt akarom nézni. Végigfutott rajtam a hideg, mikor arcképét leleplezték a Szent Péter homlokzatán, folytak a könnyeim, s határtalan nyugalmat éreztem. Megint csak sírtam, mikor mutatták a kisfilmet, melyben közvetíti felénk üdvösségét, s a lényeget: "Ne féljetek!"

Nyugtalanságot akkor kezdtem el érezni, mikor vége lett a ceremóniának. Egyedül voltam. Úgy éreztem most vége van mindennek. Már nincs köztünk az az ember, aki az egyetlen nagy ember volt aki felismerte küldetését, nem hallgatjuk intelmeit, nem érezzük szerető tekintetét. Igen, önző vagyok. Mert ürességet éreztem, holott évek óta nincs köztünk, és mégis velünk van. Nap, mint nap. Kellett egy kis idő mire visszazökkentem a "valóságba". Mire igazán átjött hozzám az üzenete. Mire megértettem mennyire természetes dolog hogy hihetünk, érezhetünk, bízhatunk, s küldetéseket ismerhetünk fel...Ez borzasztóan egyszerű!S mégsem éri el mindenki.

A megvilágosodás nem kiváltság. Kíváncsi lennék, hány emberrel történik ez meg, sokan talán rácsodálkoznának erre a szóra, "megvilágosodás", hisz olyan "nagyzolós", "mindenttudó" hatása van. Pedig a buddhizmus is ugyanezt fogalmazza meg, csak másképp. Igazából minden embernek ezt kéne megélnie az életben, ez az élet értelme, a világ egyetlen igaz mozzanata.

Szívesen beszélgetnék el olyanokkal akik ugyanezt megélték, s tovább tudtak lépni felfelé, s a megvilágosodás után képesek voltak a megfelelő szinten létezni, lélegezni, tovább tenni a dolgukat, merthogy nem könnyű.
A felismerés nem a kánaán, itt van János Pál példája, aki példátlan pápai tevékenységet tanusított, és micsoda testi szenvedésekkel mutatta meg nekünk az emberi méltóságot s a lélek nagyszerűségét, s azt, hogy Isten kísér és oltalmaz minket az utunkon!

Én, két évvel ezelőtt a Szent Anna tónál éltem át ezeket a dolgokat. Maga a felismerés csak egy pillanat volt, bár csak pár héttel később jöttem rá, hogy ez pont ott történt meg. Nem volt az egész előkészületében semmi különös, hacsak az nem, hogy kb. 10évnyi érdekes és sorszerű történések sorozata folytán kerültem pont ott és pont akkor erre a helyre. Persze ebben sem érdemes logikát keresni, hiszen a megvilágosodás történhet bárhol a világon és bármikor, úgy érzem. A kulcs igazából a lélekben van. Annak érettségi szintjén, a felismerés képességén és az érzéki fokozatán... Tényleg semmi különös nem volt, legalábbis abban a minutumban nem éreztem semmi ilyet, csak elképesztő nyugalomban ültem a tó partján egy kövön, ott a hatalmas krátermaradvány mélyében, és figyeltem, néztem a kicsi gyermekeket ahogyan szüleikkel játszódnak a sekély vízben...Igazából nem a vizet, nem az embereket láttam, és még magamat sem, nem a cselekvésüket láttam, hanem érzékeltem. Világossá váltak az összefüggések. Talán úgy is mondhatnám, aurákat vettem észre, teljesen eltávolodott a lelkem saját magamtól, és mintha egy külső világból érzékeltem volna ennek a jelenetnek a legfontosabb elemeit. A mosolyokat, a kacagó hangokat, az emberi érzéseket, az illatok, a víz hangját és moraját, a gyermekek őszinte kisugárzását, a nap sugarait, a fenyvesek búgását. Szó szerint nem volt, s akkor és abban a pillanatban számomra nem létezett tárgyi és testi valóság. Magam számára sem létezett. A testem szinte üres volt, talán még a lelkem is, üres a gondolatoktól, a tettektől, csak és kizárólag a legbensőbb bensőm szabadult fel és irányított...Maga volt a megtestesült, minden hatásoktól mentes, nyugalom. Ezt éreztem. S akkor egyszer csak elképesztő boldogság kerített hatalmába egy pillantásra, s akkor mosolyogtam egyet, mert az éreztem hamarosan valami csodálatos nagyon -nagyon jó dolog fog velem történni.
Ez nem is váratott magára, már rögtön aznap este Tusnádfürdőn megtörtént az a találkozás. Valaki, aki sosem tapasztalt új dolgokat nyitott meg bennem, ugyanakkor nagyon rövid idő alatt segíteni tudott abban, hogy kettőnk találkozását megértsem. Ehhez elég volt 5 perc, 5 perc mert éppen egy étteremben egy asztalnál egymás mellé kerültünk. Mindezek után ismertem fel először, hogy nincsenek véletlenek, a sorsunk meg van írva, azt egy felsőbb erő kíséri vagyis a Gondviselés, s amint ezt megéljük, határok nélküli lehetőségek nyílnak meg előttünk, csak tudni kell vele élni.....

....s itt kezdődik az érdekes fordulat, mert majd két év távlatából János Pál boldoggá avatása tette számomra fel az i-re a pontot, mert az összes róla szóló filmet megnéztem amit most lehetett, mert újra átéltem az ő kiválasztott voltát és ahogy ezt beteljesítette, mert még így is meg tud minket lélekben rendíteni , és képes számunkra az igazságot közvetíteni úgy, hogy ébredjünk fel önző kis álmunkból! S most, most jöttem rá igazán, hogy mi történt velem annak idején a Szent Anna tónál, s azóta kerestem a válaszokat, hogy a "megvilágosodás" után az ember miért lesz tanácstalan mikor az útján halad, miért érik fájdalmak, miért annyira küzdelmes néha, holott azt gondolnánk ennek ezentúl baromi egyszerűen kellene működnie. A kulcs mindig bennünk van,hogy képesek vagyunk-e feltétel nélkül Istenre bízni magunkat, tudva, hogy így tudjuk a legteljesebb életet élni! Ehhez rendkívüli önuralom és bölcs meglátások szükségeltetnek, mert az ember amúgy igen gyarló, és sokkal többre szokta értékelni az ego-ját, mint legbensőbb érzéseit.

Azóta azt is értem, miért nézek másképp a természetre, a fákra, az erdőre, milyen az , mikor az ember bent van a sűrű rengetegben, és távolodik, távolodik el magától, s egyre csak az érzékei vezérlik, találkozik az egyes "aurákkal", teljesen más világ ez ilyenkor valami megfoghatatlan, érintetlen nyugalom, vagy a kopár havas hegy-rengetegek, ahol elég csak kiállni tárt karokkal, és újra átélni azt az egy pillanatot, a tárgyak nélküli "tárgyi ürességet", s hihetetlen hogy mennyire egyszerű, és mégis mégis bonyolítani akarjuk.

Van, mikor én is bizonytalanná válok még mindig, mikor nagyon furcsa és reménytelen egy nap, egy érzés vagy egy gondolat, s akkor eszembe jut, ha már egyszer tudom és éreztem hogy átestem egy "beavatáson", akkor vajon miért van ebben néha hullámvölgy? De tudom, pont ez a lényege az egésznek, hogy nem elég felismerni, megtartani és továbbvinni is tudni kell, amiért viszont rengeteget kell tenni, nagyon sokat kell feláldozni, közben embernek kell maradni, de legfőképpen önzetlennek...s töretlenül hinni abban amit egyszer már átéltünk, és merni erősnek lenni és átadni magunk a Gondviselésnek, mert ha ő vigyáz ránk és oltalmaz, az már épp elég. De most már elég csak gondolni akár János Pál pápára, vagy bárkire, aki számunkra kiemelten fontos és példa értékű, s máris tudjuk és rájövünk milyen igaz, mennyire találó, és elég ez az egy felszólítás a teljes élethez, vagyis

NE FÉLJETEK!