IDŐ

Várom a telet,
meg a barnuló őszt.

EGY ELŐ-NYÁRI ESTE

Szóval.

Én kertesházban nőttem föl a Bükki Nemzeti Park aljában.

Most meg itt ülök Budapesten az erkélyen, és nem is tudom elmesélni mennyire vágyom a természetet, a hegyeket, a fenyvesek zúgását.

Ez a tér, ahová az erkélyem néz, itt volt már filmforgatás.

Egyszer pár éve nem vettem észre a kifüggesztett hirdetéseket, s késő este látom mindenféle kis lakókocsik jönnek, reflektorokkal világítanak darukról, stábok állnak össze, emberek nyüzsögnek, s akkor estefelé 9-10 óra tájban minden csöndes, szereplők a helyükön, s akkor hallom:

- Csöndet kérünk! Ésssssssssssssssss! Csapóóóóóó!

S akkor kezdődött a jelenet…

Írtó izgalmas volt. Síri csönd, s az egész tér a film jelenetétől visszhangzott..

Az érdekes, hogy másnap láttam, hogy az egyik földszinti üzlethelyiségben „zongoraszalon” feliratot helyeztek el, a megdöbbentő, hogy aztán ez tényleg az maradt.

Most is ide hallatszik, visszhangzik a tér, ahogy valaki zongorázik odalent.

Vannak itt előttem fenyők, parkoló autók, s nagyothalló öreg szomszédok, még azt is hallom, ahogy levegőt vesznek. Felettünk egy légifolyósó, mégpedig leszálló, de most épp nem jön egy égi madár sem…..

Az előbb az idén először kiültem az erkélyre a kis napozóágyammal, az egyik franciaerkélyről ugatást hallottam, s odanéztem, s a csíkszeredai Ilka kutyus mása nézett rám érdeklődő fülekkel, különös egy jel volt úgy érzem, majd pár perccel később lent a fenyők rengetegében egy újabb csíkszeredai Ilka kutyus hasonmást fedeztem fel , akkor már mosolyogtam…..

….. mert amikor igazán elkeseredünk, hogy de rossz , meg nem jó az élet, stb….., akkor hangzik fel a zongora lentről visszhangozva a téren, s akkor kapjuk a legszebb jeleket, hogy igenis minden csúnyaság mellett mennyi, de mennyi szép dolog van, ami eddig boldoggá tett.

De az is érdekes jelenség, hogy minden nap látom kutyát sétáltatni a legforgalmasabb környékbeli kisbolt és zöldséges eladóit, s ahogy elhaladnak erkélyem alatt csak számokról meg összegekről beszélgetnek, milyen furcsa….

…mikor én vagyok bárhol, de bárhol a világban, engem is a szakmai ártalom kerít hatalmába, miszerint egy építész csak egy tökéletes helyen, tökéletes körülmények között, csodálatos házak gyűrűjében élhet, mert csak az nem zavarja a szemét….

Mekkora egy hülyeség ez, nem?

NE FÉLJETEK!

Most hirtelen az jutott eszembe lehet, ebben a blogban ez lesz az utolsó bejegyzés.
Néha úgy érzem vannak helyzetek, ami után többet nem lehet írni.

II. János Pál pápa, akit boldoggá avattak.

Kevés olyan ember van a világban akinek elég a tekintete, a mosolya, a puszta megjelenése legyen az élőben, képernyőn avagy fényképen, s még kevesebb ember van, aki megélheti a megvilágosodást, a beavatást- kinyilatkoztatást, azaz aki felismeri, életünk felsőbb erő által irányított, beteljesítendő feladatunk van, szerep, feladat van ránk osztva.

Mikor eljön ez az állapot, attól kezdve nem létezik lehetetlen, döntéseink során nem tapasztalunk kétségeket és félelmet, hiszünk a számunkra megírt sorsban, életben. Eltávolodunk a földi valóságtól, és egy teljesen más fizikai értelemben tapasztaljuk meg az életet, amelyben mellékessé válik az ego , a belső végtelen kontroll, nem ismerünk határokat, s tisztában vagyunk vele, hogy minden egyes döntésünk egy út része. Nincs félelem, nincs hiányérzet.

Valószínűleg II.János Pál többek között a fent említett dolgok miatt vált azzá, ami lett, tett azt amit tett, élt úgy, ahogy élt. El tudta fogadni Isten reá szabott feladatát, meg tudta tenni a lépéseket, képes volt felülemelkedni önmagán.

Kimondhatatlan az erő és a békesség, az önzetlen szeretet, amit sugárzott. Nagyon nehezen tudom megfogalmazni, mit is éreztem akkor mikor láthattam amikor élt, vagy mit jelent ma a fényképe, a róla készült filmek, az intelmei, a hangja, s az üzenet, amit akarva akaratlan akár csak egy tekintettel is képes volt közvetíteni.

Vasárnap végigültem a szüntelen zuhogó esőben a boldoggá avatási ceremóniát, kivetítve a Bazilika előtt. Nem fáztam, nem áztam, nem dideregtem, csak néztem és hallgattam. Azt éreztem fel sem akarok állni, örökké ezt akarom nézni. Végigfutott rajtam a hideg, mikor arcképét leleplezték a Szent Péter homlokzatán, folytak a könnyeim, s határtalan nyugalmat éreztem. Megint csak sírtam, mikor mutatták a kisfilmet, melyben közvetíti felénk üdvösségét, s a lényeget: "Ne féljetek!"

Nyugtalanságot akkor kezdtem el érezni, mikor vége lett a ceremóniának. Egyedül voltam. Úgy éreztem most vége van mindennek. Már nincs köztünk az az ember, aki az egyetlen nagy ember volt aki felismerte küldetését, nem hallgatjuk intelmeit, nem érezzük szerető tekintetét. Igen, önző vagyok. Mert ürességet éreztem, holott évek óta nincs köztünk, és mégis velünk van. Nap, mint nap. Kellett egy kis idő mire visszazökkentem a "valóságba". Mire igazán átjött hozzám az üzenete. Mire megértettem mennyire természetes dolog hogy hihetünk, érezhetünk, bízhatunk, s küldetéseket ismerhetünk fel...Ez borzasztóan egyszerű!S mégsem éri el mindenki.

A megvilágosodás nem kiváltság. Kíváncsi lennék, hány emberrel történik ez meg, sokan talán rácsodálkoznának erre a szóra, "megvilágosodás", hisz olyan "nagyzolós", "mindenttudó" hatása van. Pedig a buddhizmus is ugyanezt fogalmazza meg, csak másképp. Igazából minden embernek ezt kéne megélnie az életben, ez az élet értelme, a világ egyetlen igaz mozzanata.

Szívesen beszélgetnék el olyanokkal akik ugyanezt megélték, s tovább tudtak lépni felfelé, s a megvilágosodás után képesek voltak a megfelelő szinten létezni, lélegezni, tovább tenni a dolgukat, merthogy nem könnyű.
A felismerés nem a kánaán, itt van János Pál példája, aki példátlan pápai tevékenységet tanusított, és micsoda testi szenvedésekkel mutatta meg nekünk az emberi méltóságot s a lélek nagyszerűségét, s azt, hogy Isten kísér és oltalmaz minket az utunkon!

Én, két évvel ezelőtt a Szent Anna tónál éltem át ezeket a dolgokat. Maga a felismerés csak egy pillanat volt, bár csak pár héttel később jöttem rá, hogy ez pont ott történt meg. Nem volt az egész előkészületében semmi különös, hacsak az nem, hogy kb. 10évnyi érdekes és sorszerű történések sorozata folytán kerültem pont ott és pont akkor erre a helyre. Persze ebben sem érdemes logikát keresni, hiszen a megvilágosodás történhet bárhol a világon és bármikor, úgy érzem. A kulcs igazából a lélekben van. Annak érettségi szintjén, a felismerés képességén és az érzéki fokozatán... Tényleg semmi különös nem volt, legalábbis abban a minutumban nem éreztem semmi ilyet, csak elképesztő nyugalomban ültem a tó partján egy kövön, ott a hatalmas krátermaradvány mélyében, és figyeltem, néztem a kicsi gyermekeket ahogyan szüleikkel játszódnak a sekély vízben...Igazából nem a vizet, nem az embereket láttam, és még magamat sem, nem a cselekvésüket láttam, hanem érzékeltem. Világossá váltak az összefüggések. Talán úgy is mondhatnám, aurákat vettem észre, teljesen eltávolodott a lelkem saját magamtól, és mintha egy külső világból érzékeltem volna ennek a jelenetnek a legfontosabb elemeit. A mosolyokat, a kacagó hangokat, az emberi érzéseket, az illatok, a víz hangját és moraját, a gyermekek őszinte kisugárzását, a nap sugarait, a fenyvesek búgását. Szó szerint nem volt, s akkor és abban a pillanatban számomra nem létezett tárgyi és testi valóság. Magam számára sem létezett. A testem szinte üres volt, talán még a lelkem is, üres a gondolatoktól, a tettektől, csak és kizárólag a legbensőbb bensőm szabadult fel és irányított...Maga volt a megtestesült, minden hatásoktól mentes, nyugalom. Ezt éreztem. S akkor egyszer csak elképesztő boldogság kerített hatalmába egy pillantásra, s akkor mosolyogtam egyet, mert az éreztem hamarosan valami csodálatos nagyon -nagyon jó dolog fog velem történni.
Ez nem is váratott magára, már rögtön aznap este Tusnádfürdőn megtörtént az a találkozás. Valaki, aki sosem tapasztalt új dolgokat nyitott meg bennem, ugyanakkor nagyon rövid idő alatt segíteni tudott abban, hogy kettőnk találkozását megértsem. Ehhez elég volt 5 perc, 5 perc mert éppen egy étteremben egy asztalnál egymás mellé kerültünk. Mindezek után ismertem fel először, hogy nincsenek véletlenek, a sorsunk meg van írva, azt egy felsőbb erő kíséri vagyis a Gondviselés, s amint ezt megéljük, határok nélküli lehetőségek nyílnak meg előttünk, csak tudni kell vele élni.....

....s itt kezdődik az érdekes fordulat, mert majd két év távlatából János Pál boldoggá avatása tette számomra fel az i-re a pontot, mert az összes róla szóló filmet megnéztem amit most lehetett, mert újra átéltem az ő kiválasztott voltát és ahogy ezt beteljesítette, mert még így is meg tud minket lélekben rendíteni , és képes számunkra az igazságot közvetíteni úgy, hogy ébredjünk fel önző kis álmunkból! S most, most jöttem rá igazán, hogy mi történt velem annak idején a Szent Anna tónál, s azóta kerestem a válaszokat, hogy a "megvilágosodás" után az ember miért lesz tanácstalan mikor az útján halad, miért érik fájdalmak, miért annyira küzdelmes néha, holott azt gondolnánk ennek ezentúl baromi egyszerűen kellene működnie. A kulcs mindig bennünk van,hogy képesek vagyunk-e feltétel nélkül Istenre bízni magunkat, tudva, hogy így tudjuk a legteljesebb életet élni! Ehhez rendkívüli önuralom és bölcs meglátások szükségeltetnek, mert az ember amúgy igen gyarló, és sokkal többre szokta értékelni az ego-ját, mint legbensőbb érzéseit.

Azóta azt is értem, miért nézek másképp a természetre, a fákra, az erdőre, milyen az , mikor az ember bent van a sűrű rengetegben, és távolodik, távolodik el magától, s egyre csak az érzékei vezérlik, találkozik az egyes "aurákkal", teljesen más világ ez ilyenkor valami megfoghatatlan, érintetlen nyugalom, vagy a kopár havas hegy-rengetegek, ahol elég csak kiállni tárt karokkal, és újra átélni azt az egy pillanatot, a tárgyak nélküli "tárgyi ürességet", s hihetetlen hogy mennyire egyszerű, és mégis mégis bonyolítani akarjuk.

Van, mikor én is bizonytalanná válok még mindig, mikor nagyon furcsa és reménytelen egy nap, egy érzés vagy egy gondolat, s akkor eszembe jut, ha már egyszer tudom és éreztem hogy átestem egy "beavatáson", akkor vajon miért van ebben néha hullámvölgy? De tudom, pont ez a lényege az egésznek, hogy nem elég felismerni, megtartani és továbbvinni is tudni kell, amiért viszont rengeteget kell tenni, nagyon sokat kell feláldozni, közben embernek kell maradni, de legfőképpen önzetlennek...s töretlenül hinni abban amit egyszer már átéltünk, és merni erősnek lenni és átadni magunk a Gondviselésnek, mert ha ő vigyáz ránk és oltalmaz, az már épp elég. De most már elég csak gondolni akár János Pál pápára, vagy bárkire, aki számunkra kiemelten fontos és példa értékű, s máris tudjuk és rájövünk milyen igaz, mennyire találó, és elég ez az egy felszólítás a teljes élethez, vagyis

NE FÉLJETEK!

ALAPSZABÁLY

Ha egy hölgyike szépen megkomponált gyalogosként,
vagy sportos biciklisként,

kedves hölgy-mosollyal tekint körbe,
vagy bele az autósok szemébe vagy feléjük,

akkor egészen biztos, hogy a sofőrök,
hirtelen és szokatlanul és ügyesen...

...udvariasak lesznek.

VERSIKE VAGY HOSSZÚ HAIKU ?

Szeretem mikor felállok a rajzasztaltól, s kint a felhős esőszagú szeles tavasz vár, mint egy készülődő hurrikán mi mindent elsöpör csak nézni kell, s hallgatni ahogy dörög zúg, s közben mezítlábas hűvös meleg van, s nem számít semmi csak menni menni menni, lélegezni szívni nézni hallgatni....

Eszembe jutnak az egykori balatoni vitorlástúrák, ahol az esti sötétben haladtunk a vízen beöltözve, a hajó orrán üldögélve, majd este csak a szél vagy a szellő csapkodta az árbóchoz az elemeket a kikötőben, közben süvítő hullámok, valami eszméletlen ez a hangulat, s bárhol bárhol járok ilyet érzek mindig ez jut eszembe...

....s a Tisza-tó, ahol a héjukból kifordult tavi kagylók a hullámokkal vetődtek a partnak, s fújt a szél, szépen méltóságosan lebegtetve a füzeket, s csak feküdtünk nyáron kuporodva s élveztük ahogy a nap sütött minket melegedve...

S hétvégén a tapolcai bükki fenyvesek, mintha megállna az idő a sűrű csöndben szélben csak finoman suttog a fenyő....mint a Hargita...s a csíki havasok...

KODÁLY KÖZPONT - PÉCS...

(e bejegyzés megindítója az alábbi építészeti cikk:
http://www.epiteszforum.hu/node/18363)

Nem állom meg most már tudom,
hogy ne írjak erről a házról valamit.

Olvastam egy versikét az épületet bemutató cikk elején.
Szerintem a vers ellentmond az épített házzal.
Ez a versike az épület koncepciója..Hmmm...
Szóval ami lett,az szerintem nem ez.

Többször írtam már arról, hogy mit gondolok a rideg, érzéketlen, belső hangoktól mentes építészekről Magyarországon...
Soha életünkben a történelem során ez ránk nem volt jellemző (kivéve a kommunizmus furcsaságait).
Amit rajzoltunk és építettünk élt, beszélt, mesélt.

Ma ott tartunk, hogy az építészeknek elég felvenni a tisztán fehér avagy fekete ruhaszettet,
bevágni a mosolytalan pofákat,
kitörölni az érzékeket kifejező vonásokat az arcukról,
és lerajzolni egy kunkort, egy olyat, amelyet bármely újságban láthatunk,
bármilyen típusú épületre ráruházhatunk,
majd gyártunk hozzá egy versikét, ami már annyira szentimentalista hogy a mondandóját is elveszti...s akkor kész... a terv....
Vagyis utólag találjuk ki a mesét a "vázhoz"....

Mondhatnánk azt, hogy talán ez néha-néha még nem is lenne baj, a világ változik, fejlődik.
De hogy az építész társadalom nagy része e felfogás szerint éljen, és folyton egymás fejét simogatva meg is dícsérjék egymást,
miközben az épület

rideg,
arctalan,
érzéketlen tömb,
aminek csak annyi a mondandója, amennyit belebeszélünk.

Ez egyre inkább fenyeget a magyar építész szakmában mint Damoklész kardja.

S akkor a fent említett háznál hogy is van ez?
Én nem az építész Urak tehetségét és szakmai hozzáértését vonom kétségbe,
félreértés ne essék,

de hogy ez a ház semmiképp sem hasonlítható bármely testes hangszer filozófiájához, életéhez -ellentétben a versikében írtakkal-, hát ez egészen biztos.

Vegyünk csak példának egy hegedűt.
Tény, a legszebb dolgok és hangok a hangszer hatalmas üregében, testében képződnek, de mindehhez elengedhetetlen az összes testen kívüli eleme a hangszernek, azaz a húrok, a nyak, a láb, a vonó, és persze két kéz, egy jobb meg egy bal, és persze a tiszta hallás képessége.
Ha a fent említett versikét veszem alapul, akkor ennek a hegedűnek a külseje egy nagy darab kőtömb kéne legyen, amit ha megérintek hideg, ha ránézek komor, ha hallgatom telten hangtalan. A valóság persze nem ilyen. Mert a hangszernek csinosan formált vonalai vannak, aranyos kis teste, meleg színei és anyaga, finoman szólva van valami érzéki abban, ahogy kinéz... Tele van szeretettel, és a külső megjelenésén olvashatóak a belső hangjai..

Lehet nem lenne bajom a pécsi Kodály központtal, ha az építészek nem ruházták volna fel egy erőltetett vers-koncepcióval. S továbbra is hangsúlyoznám, nem az alaprajzi elrendezéssel, meg a mérnöki hozzáértéssel van problémám, hanem hiányolom az érzelmeket ...Nem értem miért kell mindig ez a rideg, érzékektől, belső hangoktól mentes építészeti megfogalmazás, nem értem miért lett ez divat 2011-re, miért ez nyer mindenhol, és miért kellett Pécsett kicsinyített MÜPÁ-t építeni. Mármint stílusban.

Lehet egyszer tényleg egy olyan építésszel kellene egy ilyen házat terveztetni, akinek nemcsak otthon, hanem az irodában is vannak érzései, illetve van annyi hozzáértése a zenéhez, hogy tényleg megérti, miről kellene egy ilyen épületnek szólnia.

Nem értem. Komolyan nem értem, s azt se bánnám ha valaki segítene, hogy megértsem.
Divatházak, divatérzelmek, nyugatról elszedett kultúrák, lassan el is felejtjük miből lettünk, honnan jöttünk, mi szerint gondolkodunk, mit akarunk továbbvinni, megörökíteni.

A Kodály módszer világhírű, rengetegen jönnek hozzánk,hogy tanulják. Liszt úgyszintén, s akkor még Bartókról nem is beszéltem. De ha meglátnák ezt a házat, főleg Kodály, szerintem megfagyna , s egy billentyűt sem tudna leütni a zongorán...

MAGYAR EMBER HA IRÍGY , S HA OSTOBA

Azt hiszem a fenti megállapítás ki tudna tölteni egy vaskos kötetet...

Történt, hogy ma reggel pár nap után az autómat használtam megint, a ház előtt állt a parkolóban a többi autó között annak rendje-módja szerint. Gondosan figyelve arra, hogy egyik szomszédos kocsi mellett sem hagyjak se túl kevés, se túl sok pl. 1,5méteres helyet, ami ugye nem használható semmire.
Ráadásul igen sietős volt a dolgom munkába menet, mire leértem a parkolóba ott állt egy ember, nagyjából velem egykorú, svájci sapka minden a helyén persze, meglát hogy melyik kocsihoz megyek, s csupán ennyit szól:

- Tiéd ez Honda? (semmi jó reggelt, szia vagy ilyesmi...)
- Igen.-felelem.
- Nem tudok beszállni a kocsimba.-mondja őfelsége..

Szemem kikerekedett, hogy és nekem ehhez mi közöm, aztán látom,hogy ez a kedves férfi nagyjából 30 cm-t hagyva parkírozott az én járgányomtól, farolva állva, tehát vezetőoldala az enyémmel azonos oldalon... Visszapillantó tükröm behajtva, ez indította el bennem a lavinát, hogy veszi magát ahhoz, hogy az én autóm tükrét hajtogassa....
Megint mondja, hogy nem tud beszállni, mert tegnap a másik ajtónál tudott csak kiszállni, de most ott is áll egy kocsi, és néz rám...
Mire megkérdeztem tőle, hogy rendben..és? Nem kellett volna 30cm-re az autóm mellé állni, mert így nem lehet parkolni, mert se kiszállni nem lehet, illetve jól belecsapja az ajtaját az enyémbe....
Mire az "igen udvarias, kedves, intelligens fiatalember " rámnéz a divatos svájcisapkában s azt mondja:
- Neked nem kellett volna úgy parkolni, hogy ennyi hely marad melletted (mondom nagyjából 1,5m), s mutogat fapofával az autóm másik oldala felé.

Nos, ekkor a pumpa már szökött bennem, de sikerült viszonylag higgadtan felelnem,azaz:

- Nézze. Az én autóm 4, azaz négy napja itt áll, akkor a helyzet ezt az állást adta nekem, szabályos méretű közöket hagyva, az a másik autó azóta parkolt ide így mellém, maga pedig feltehetőleg legutoljára. Én szabályosan álltam be, maga pedig rosszul, mert így nem lehet, ez nem parkolás, tehát a gondjának és problémájának ez az oka.

Természetesen erre befogta a száját, gondolom érezte van abban valami igazság amit mondok még akkor is, ha hondával vagyok nő létemre. Iszonyú pipa voltam a tükröm miatt, hogy egyáltalán hozzáért, amiatt ahogy odaállt, ahogy beszélt velem, ahogy vádolt ok nélkül, és ahogy végignézte CIGIT SZÍVVA kényelmesen, amíg bemászom a vezetőülésbe ellenkező oldalról. Igen kicsi hiányzott hozzá hogy parasztbunkónak nevezzem, de szerencsére megálltam, mert semmi értelme nem lett volna, mert csak elégtétel lett volna neki a dühöm. Hallgatott, miután higgadtan elmondtam szerintem ki volt itt a hunyó.

S persze miután bemásztam és kiálltam, semmi köszönöm, vagy elnézést, vagy szervusz....Síri csönd, szívva a cigit.

Hát ez ilyen ember ostoba.

Egyszer vagy két éve meg az egyik lépcsőházi lakó csinálta meg velem ugyanezt, csak akkor nem 30 centivel, hanem tízzel. Akkor viszont lehet kissé nagyobb hely maradt részemről mint a szabályos, dehogy ezért valaki engem szívasson, s mikor meglátja akkor rajtam röhögjön, főleg hogy alig tudtam kiállni karcolás nélkül, akkor tudtam ezt a focista-hosszúhajú fuvarozó szakadt tragacs Alfa Romeos férfit egy dolog zavart: hogy nekem, a kis cseppszar csajnak van egy Hondája, szívassuk meg, mert parkolni sem tud...majd röhögjük ki...

Irígy.

Ugyanakkor elképesztő, hogy itt némely emberek mit meg nem képesek tenni zsebkendőnyi parkolóhelyekért, és milyen kicsi, icipici jelentéktelen dolgok miatt képesek bosszút állni másokon, mert éppen abban az egy másodpercben elborul az agyuk az idegtől...

Illetve az is egyedülálló magyar virtus hogy autómárkák alapján ítélünk meg helyzeteket. Pl. a fenti esetben, ha nekem is egy kis Peugeotom lenne mint az ifjúkának, vagy egy békebeli szakadt Alfa Romeom mint a szomszédnak, igen komolyan esélyem lett volna rá, hogy a helyzet másképp alakul. De ez, hogy egy viszonylag jó autó, nyilván feltételezve van, hogy én többet képzelek magamról KRESZ tekintetében mint mások, vagy esetleg a "szerencsétlennek van egy ilyen kocsija, de vezetni nem tud" szlogent akasztanak rám.
S bevallom őszintén most magamból indultam ki, mert igenis nekem is vannak előítéleteim a nagyvárosi terepjárósokról, (akik nyilván csak aszfalton közlekednek), vagy a sötétített üveges bmw-sekről, vagy a sportkocsivá avanzsált suzukisokról, SAAB-osokról. Pont ezért inkább kerülöm a velük való konfliktust, de legfőképp nem szívatom őket direkt, csakazértis.

JELLEMZŐ, AHOGY A TAVASZ, AZ UTCÁK MEG A SZERELEM

A villamos végállomásán ül tőlem olyan 6 méterre egy hölgy, akinek szépen komponált madárfészek-haj van a fején,

nyugdíjasnak vélem, látszik nem siet sehová.
Bambulva várjuk induljon a villamos,
a kedves napszemüveges vezető lassan meg is érkezik,
indulásra kész, ekkor ér be a másik vágányra,
a másik.
Elkezdenek beszélgetni, hogy cseréljenek-e, meg jól megy-e, meg minek ütközik neki és minek nem,
majd jön egy sárgamellényes is a vezetőfülkéhez, s megtárgyalják ez a villamos nem megy tovább,
a kedves napszemüveges kiszól, hogy a másik szerelvény indul,sajnos...
Mindenki tisztában van vele, hogy műszaki hiba,
mindezek ellenére
a fészekhajú az alábbiak szerint, fennhangon, mérgesen:
- Hova menjünk? És mégis a másik mikor fog indulni? Három óra múlva?

Hogy valakinek ez legyen az egyetlen és legnagyobb problémája, ráadásul ennek hangot is adjon,
ráadásul ok nélkül...

Aztán felszállt egy nő babakocsival,benne a gyerek. A férfiak ülve végignézték,ahogy felszenvedi a csomagot a három lépcsőn, majd,
egy férfi ült az egyik babakocsis helyen én a másik,
szerintem nem nehéz kitalálni, ki adta át a helyét...

Pedig süt a nap és tavasz van,
és mint tudjuk ilyenkor meg is bolondulunk.

Egyik délután az Andrássyn sétáltam, azzal szórakoztam, hogy elkaptam az emberek tekintetét, a szemükbe néztem, figyeltem, hogy reagálnak erre.
Volt köztük fáradt fiatal nő kis rosszkedvvel, japán turisták mosolygós arccal, büszke-felszabadult fiatalok a tavaszt élvezve, volt egy olyan férfi aki érezhetően nem találja önmagát, mert erősen kerülte a tekintetem...
Találkoztam rózsaszín divatbiciklistával, szoknyában vállvetős táskával zenével a fülében,
boldog és boldogtalannak tűnő egyénekkel,
Öreg nénikkel kávét szürcsölgetve a földalatti lépcsőjénél,
és egy meglehetősen izgatott, farmeros-makkoscipős-fehér inges-zakós 40essel a Liszt Ferenc téren az egyik szobornál, biztos randevúra várt...

Próbáltam felfelé tekinteni aztán, ellesni a részleteket a házakon. Azokat a részleteket, amelyekre manapság nem vagyunk fogékonyak, de megálmodni sem tudjuk őket. Közben az jutott eszembe, hogy a szuper amerikai filmekben gyakori az a jelenet, mikor a főhős egyedül bandukol pl. New York utcáin,
Körülötte ezer meg ezer ember halad tömegben, bambulva előre, a főhős pedig szomorkásan vagy éppen ballonkabátot libegtetve Dior-os szatyrokkal a kezében megy. Ez forog percekig,
jobbnál jobb slágerekkel kísérve...
Az igazság, hogy ez tényleg így van.. Csak elég végigmenni az Andrássyn, ugyanez történik.

Aztán benéztem a Bazilikába, merthogy számomra az ilyen jellegű szakrális terek különös hatással bírnak. Egyszer Grúziában a Kaukázus elővonulataiban fent vagy 2000m magasan egy kis kőből épített kolostorban éreztem először "bántó ürességet", mondom ezt idézőjelben, mert fantasztikus élmény volt, hogy ott álltam bent az ortodox térben, és földbe gyökeredzett a lábam, nem engedett tovább. S nem volt egyetlen gondolat sem a fejemben. Üres volt, és éreztem végre a benső békém diktál, ugyanakkor furcsa is volt, mert ijesztő volt az érzés és küzdeni akartam ellene. Erősen akartam gondolni valamire, de nem ment....
Máskor meg a római Pantheon "lukas" kupolája ragadott magával, amit azelőtt csak képekben és építészettörténeti tanulmányaim során láttam. Megdöbbentő volt a valós hatás, s persze maga a gondolat, ahogy ez az épület létrejött. Nem sokkal ezután nem a Szent Péter, hanem a Szent Pál katedrális a Vatikánban lepett meg igazán. Egy varázslatos kerengős előkert, ahol árkádokon haladunk keresztül megdöbbentő magasságok alatt. Majd jön az "eldugott" katedrális, a sötét, kivilágítatlan tereivel, a belső tér élményével, és a csöppnyi bevilágító ablakokkal. Ha azt mondták volna ott kell maradnom egy időre mert nincs más választásom nem haboztam volna. A harmadik Csíkszeredában volt Makovecz angyalos templomában. Régen nagyon nem szerettem. Szó szerint lenni kellett benne ahhoz, hogy megértsem a benne rejlő gondolatot. S végül a legfrissebb Ciprus szigetén , ahol a főváros szó szerint "el van felezve", déli része Ciprushoz tartozik, míg az északi török fennhatóság alatt áll.Van egy határ az utca közepén, ahol ellenőriznek és pecsételnek. A török oldalon betértünk egy gyönyörű mecsetbe, amely hófehér belülről, és min. 4-5 emeletnyi magas, csak a szerkezet látszik, bútor nincs benne ugye, csak egy összefüggő hatalmas szőnyeg .
S az ilyen típusú terek bizony ettől fantasztikusak. Kívülről nem is gondolnánk mit jelent....

A tavasz a szerelmi megújúlás ideje is egyben,
nekem is végigpörgött a fejemben eddigi életem összes története.
Sokszor gondolok arra, miért történtek velem a dolgok úgy ahogy,
ez van mikor elkeserít van mikor boldoggá tesz.
Ilyenkor tényleg jobb sétálni egyet az Andrássyn vagy bárhol,
s keresni az emberek tekintetét..

Grúzia

Ciprus

UTAZÁS, ÖTLETEK, LUSTASÁG

Én úgy szoktam tervezni, mármint házakat, hogy egészen túlzottan belegabalyodok a vonalakba. Van, hogy csak húzom a rotringceruzát a vonalzó mellett, s közben nem is gondolkodom. Csupán magát a ceremóniát élvezem, ahogy vonalat húzok, abból pedig rajz lesz, méretek, műszaki eredmények nélkül...Hevenyésznek a gondolataim, s néha egészen máshol jár az eszem, például azon, mi lesz velem 10év múlva. Tipikus női tulajdonság, ami egy ennyire koncentrált gondolkodást igénylő szakmában nem túl praktikus... Aztán elfáradok, sétálok, megyek ide-oda, s a házakat, tájat, bármit bámulva eszembe jutnak a legjobb ötletek. Ilyenkor alig várom a másnap reggelt, hogy lerajzoljam, merthogy otthon nem rajzolok, csak az irodában. Az otthon otthon, nem szeretem összekeverni a munkával, ami talán nem is munka hanem hobbi és életérzés, alkotás, de akkor is, az otthonlét annyira a realitás része, hogy képtelen vagyok rajzasztalhoz ülni.

Szóval elég sokszor eszemben van egy tanyaszerű hely, ahonnan gyönyörű a kilátás, hegyvidéken van, egy általam nagyon szeretett város szélén vagy amellett. Van ott lakrész, tornácos, fedett terasz, nyári konyha, kemence és kinti sütő, lugas persze, borospince ha olyanok az adottságok, veteményes-gyümölcsös, gyermekeknek gyermekterep, hely mangalicáknak és egyéb hasznos állatoknak, egy 21.századi disznóölős épületrész, és a legnagyobb kincs, egy csűr!!
Szerintem lesz benne egy műhely-iroda, mert egy ilyen helyen talán rajzolnék otthon is, ja, és persze lenne egy körpanorámás gyakorlóterem, ahol hegedülhetek.
Sok kerti parti lenne itt, főznénk-sütnénk-boroznánk...
Minél több épület tervezésével foglalkozom, annál inkább él a fejemben ez a hely...

Úgy érzem nem kellene embertelen energia egy ilyen élet kialakításához, normális keretek között lehetne élni, s mellette utazni, nagyon sokat. Az utazás mindenre megoldás. Eltávolodni a gondjainktól, összeszedni önmagunkat, magunkba szívni más kultúrákat, s nem sok idő után érezni a honvágyat, s jönni, hazajönni....

Ma megnéztem a repülőterünk új terminálját. Azon gondolkodtam, ezek a helyek miért olyan egyformák. Bármely országban járunk, a repterek új épületei egy rendszerre, egy kaptafára készülnek. Vajon aki majd itt a jövőben nálunk megfordul, később emlékezni fog-e, hogy ez a miénk, hogy igen ilyen volt a magyar és milyen egyedi volt és mennyire jól nézett ki. Én hiányolom a magyar öntudatot ebből a házból. Nekem szürke és sablonos, és sokkal nagyobb attrakciót is ki lehetett volna hozni belőle. Pont az ilyen helyekben van meg az a spiritusz, amit rengeteg egyéb náció érzékelhet, láthat, átélhet. Ami egy másodperc után is emlékezetes, ha meg van benne az a plusz....
Azt tudom én nem szeretnék ilyen rideg, lelketlen épületekben gondolkodni. Talán ezért is érdekes, hogy a női építészek munkái sokszor sokkal érzékenyebbek, melegebbek, barátságosabbak, mint a férfiaké. Nők kevesebben vagyunk, sokkal kevesebbet tervezünk, s valljuk be sokkal empatikusabbak, érzékenyebbek, fogékonyabbak vagyunk a világ dolgaira. Dehát az építészet férfiszakma,mint tudjuk... Legalábbis az erősebbik nem így vallja, meg azt is, hogy nem nőknek való... Szerintük. Pedig rengeteg szegmense van, ahol a hölgyek igen az eredményesebbek. Mindenesetre pont emiatt olyan rideg sokszor némelyik ház, hogy majd megfagyunk benne... Mert az érzéketlenség is divat lett...

Szóval nyílt nap volt a Ferihegy új termináljában, őrületes mennyiségű ember a vámmentes boltokban, a divatbemutatón, a kávézókban, a Kentucky Fried Chicken-ben. Tisztán úgy éreztem magam, mintha bevásárlóközpontban lennék, ahonnan kilátás van egy nagy zöld és aszfaltozott mezőre. Azért ez elég furcsa,nem? Arra gondoltam hány ember lehet, aki most jár életében először az "indulási oldalon". Persze azért is lehetett furcsa, mert egészen más egy repülőtéri terminálban úgy sétálgatni, hogy csöndesen vár mindenki az indulásra. Mindenesetre megnéztem az építkezésről vetített fényképeket meg a látványterveket is, s őszintén, bármely újságból kivehették volna, s bármely már megépült repülőtér rajzai is lehettek volna a világról bárhonnan... Mindegy, én sajnáltam, hogy hiányzik a "hatás".

Egyébként az is érdekes, hogy amikor már közelítünk a padlóhoz lelkiállapot szintjén, hihetetlen, hogy egyszercsak egy váratlan pillanatban mindig jön valami, ami átbillent és megint emberek leszünk. Előjönnek megint az érzelmek, az impulzusok, a kedves benső hangok... S továbbra is csak annyit mondhatok még mindig nehéz visszanyerni az energiám, s ez abból is látszik, hogy egyre ritkább bennem az ihlet, egyre érzéketlenebb vagyok a külvilág felé, s pont ezért ezen blog megjegyzéseire sem igen válaszolok...Nem azért mert tetszik vagy nem tetszik, egyszerűen nem jön belőlem a válasz, viszont nagyon jólesik, mikor valaki ír nekem..

Mert van, mikor a csönd a legbeszédesebb....

GESZTUSOK

Ma reggel, miközben vártam az Árpád-hídnál a zöld lámpára, a visszapillantó tükörbe nézve megpillantottam a mögöttem lévő autó utasait. Teljesen kitöltötték a látóteret, olyan volt, mintha egy mozivásznat néznék. Magával ragadott a pillanat,

....Mert egy unott arcú, előre bambuló 30-as férfi volt a sofőr, aki mellett egy kb. kétszerannyi idős nő ült, fekete frufruval és fehér csíkokkal a hajában és túlmagyarázó kézmozdulatokkal prédikált, és perceken keresztül csak mondta,mondta,mondta......s közben hadonászott. A férfinak pedig mindvégig bámult előre, rá sem nézett, s miután a lámpa zöld lett,rákanyarodtunk a hídra, még mindig mögöttem voltak. A férfi most már az útra bambult meg a forgalomra, a nő pedig csak mondta, mondta, mondta...Az élet egy film, és fordítva...

JANUÁRBAN KÖDBEN ÉS ESŐBEN

Az jutott eszembe,
hogy milyen érdekes,
hogy az ember hévvel és kalandvággyal távozik el egy időre határon túlra bárhova,
majd mikor hazajön a benne lévő lendület hónapokig megvan.
Én azt tapasztaltam, ha 2hétre vagyok távol, nagyjából 1-1,5 hét a visszazökkenés,
ha 1évre és erre már többször volt példa, akkor min. fél év.
Ezalatt a fél év alatt más az érzékelőképesség, más a világra való kitekintés,
és teljesen mások a hétköznapok.
Valahogy úgy lehetne ezt mondani,szépen lassan csökken az energia,
s előbb-utóbb azzal kell foglalatoskodni hogy megint újraépítsük,vagy folyamatosan pótoljuk.
Újabban kevésbé vagyok érzékeny. Nem veszem észre annyira a szomorú, füldugós embereket,
sötét ruhákban,
túlélés szintjén suhanok át az aluljárókon, a zebrán,
suhanok el mindenki mellett burkolózva befele, ahogy az normális...ebben a városban.

Persze még mindig ott vannak a szép dolgok,
félreértés ne essék,
csak valahogy olyan érdekes,
ahogy azonosulunk a környezetünkkel.

Ami mostanában legjobban piszkálja az érzékeimet,
itt Budapesten,
hogy mindig odateszik a határozott névelőt "a" és "az" a személynevek elé,
és ez mennyire helytelen és magyartalan, legalábbis mifelénk az észak-keleti végeken,mivel mi ezt nem így használjuk. (és Erdélyben sem)
pl. : Voltam az Anyuval boltban.
vagy
Megnézem a Petit otthon van-e.

S azt sem lehet kihagyni, hogy egyfajta "lazaságnak" tűnik bizonyos emberek számára,
hogy egy élő személyt a vezetéknevén szólítanak.
pl.: Ezt a Kovács mondta.

Én nem tudom, engem szinte kiráz a hideg annyira hűvös ez a fajta magyar nyelv.

S a legnagyobb tragédia, hogy az ország népe által sűrűn megtekintett Barátok közt és ehhez hasonló műsorok hemzsegnek az efféle helytelen magyar nyelvtantól, s aki eddig jól beszélt még,
szépen - lassan..
...az is elbutul....mert nézi a tévét.