Én úgy szoktam tervezni, mármint házakat, hogy egészen túlzottan belegabalyodok a vonalakba. Van, hogy csak húzom a rotringceruzát a vonalzó mellett, s közben nem is gondolkodom. Csupán magát a ceremóniát élvezem, ahogy vonalat húzok, abból pedig rajz lesz, méretek, műszaki eredmények nélkül...Hevenyésznek a gondolataim, s néha egészen máshol jár az eszem, például azon, mi lesz velem 10év múlva. Tipikus női tulajdonság, ami egy ennyire koncentrált gondolkodást igénylő szakmában nem túl praktikus... Aztán elfáradok, sétálok, megyek ide-oda, s a házakat, tájat, bármit bámulva eszembe jutnak a legjobb ötletek. Ilyenkor alig várom a másnap reggelt, hogy lerajzoljam, merthogy otthon nem rajzolok, csak az irodában. Az otthon otthon, nem szeretem összekeverni a munkával, ami talán nem is munka hanem hobbi és életérzés, alkotás, de akkor is, az otthonlét annyira a realitás része, hogy képtelen vagyok rajzasztalhoz ülni.
Szóval elég sokszor eszemben van egy tanyaszerű hely, ahonnan gyönyörű a kilátás, hegyvidéken van, egy általam nagyon szeretett város szélén vagy amellett. Van ott lakrész, tornácos, fedett terasz, nyári konyha, kemence és kinti sütő, lugas persze, borospince ha olyanok az adottságok, veteményes-gyümölcsös, gyermekeknek gyermekterep, hely mangalicáknak és egyéb hasznos állatoknak, egy 21.századi disznóölős épületrész, és a legnagyobb kincs, egy csűr!!
Szerintem lesz benne egy műhely-iroda, mert egy ilyen helyen talán rajzolnék otthon is, ja, és persze lenne egy körpanorámás gyakorlóterem, ahol hegedülhetek.
Sok kerti parti lenne itt, főznénk-sütnénk-boroznánk...
Minél több épület tervezésével foglalkozom, annál inkább él a fejemben ez a hely...
Úgy érzem nem kellene embertelen energia egy ilyen élet kialakításához, normális keretek között lehetne élni, s mellette utazni, nagyon sokat. Az utazás mindenre megoldás. Eltávolodni a gondjainktól, összeszedni önmagunkat, magunkba szívni más kultúrákat, s nem sok idő után érezni a honvágyat, s jönni, hazajönni....
Ma megnéztem a repülőterünk új terminálját. Azon gondolkodtam, ezek a helyek miért olyan egyformák. Bármely országban járunk, a repterek új épületei egy rendszerre, egy kaptafára készülnek. Vajon aki majd itt a jövőben nálunk megfordul, később emlékezni fog-e, hogy ez a miénk, hogy igen ilyen volt a magyar és milyen egyedi volt és mennyire jól nézett ki. Én hiányolom a magyar öntudatot ebből a házból. Nekem szürke és sablonos, és sokkal nagyobb attrakciót is ki lehetett volna hozni belőle. Pont az ilyen helyekben van meg az a spiritusz, amit rengeteg egyéb náció érzékelhet, láthat, átélhet. Ami egy másodperc után is emlékezetes, ha meg van benne az a plusz....
Azt tudom én nem szeretnék ilyen rideg, lelketlen épületekben gondolkodni. Talán ezért is érdekes, hogy a női építészek munkái sokszor sokkal érzékenyebbek, melegebbek, barátságosabbak, mint a férfiaké. Nők kevesebben vagyunk, sokkal kevesebbet tervezünk, s valljuk be sokkal empatikusabbak, érzékenyebbek, fogékonyabbak vagyunk a világ dolgaira. Dehát az építészet férfiszakma,mint tudjuk... Legalábbis az erősebbik nem így vallja, meg azt is, hogy nem nőknek való... Szerintük. Pedig rengeteg szegmense van, ahol a hölgyek igen az eredményesebbek. Mindenesetre pont emiatt olyan rideg sokszor némelyik ház, hogy majd megfagyunk benne... Mert az érzéketlenség is divat lett...
Szóval nyílt nap volt a Ferihegy új termináljában, őrületes mennyiségű ember a vámmentes boltokban, a divatbemutatón, a kávézókban, a Kentucky Fried Chicken-ben. Tisztán úgy éreztem magam, mintha bevásárlóközpontban lennék, ahonnan kilátás van egy nagy zöld és aszfaltozott mezőre. Azért ez elég furcsa,nem? Arra gondoltam hány ember lehet, aki most jár életében először az "indulási oldalon". Persze azért is lehetett furcsa, mert egészen más egy repülőtéri terminálban úgy sétálgatni, hogy csöndesen vár mindenki az indulásra. Mindenesetre megnéztem az építkezésről vetített fényképeket meg a látványterveket is, s őszintén, bármely újságból kivehették volna, s bármely már megépült repülőtér rajzai is lehettek volna a világról bárhonnan... Mindegy, én sajnáltam, hogy hiányzik a "hatás".
Egyébként az is érdekes, hogy amikor már közelítünk a padlóhoz lelkiállapot szintjén, hihetetlen, hogy egyszercsak egy váratlan pillanatban mindig jön valami, ami átbillent és megint emberek leszünk. Előjönnek megint az érzelmek, az impulzusok, a kedves benső hangok... S továbbra is csak annyit mondhatok még mindig nehéz visszanyerni az energiám, s ez abból is látszik, hogy egyre ritkább bennem az ihlet, egyre érzéketlenebb vagyok a külvilág felé, s pont ezért ezen blog megjegyzéseire sem igen válaszolok...Nem azért mert tetszik vagy nem tetszik, egyszerűen nem jön belőlem a válasz, viszont nagyon jólesik, mikor valaki ír nekem..
Mert van, mikor a csönd a legbeszédesebb....
Szóval elég sokszor eszemben van egy tanyaszerű hely, ahonnan gyönyörű a kilátás, hegyvidéken van, egy általam nagyon szeretett város szélén vagy amellett. Van ott lakrész, tornácos, fedett terasz, nyári konyha, kemence és kinti sütő, lugas persze, borospince ha olyanok az adottságok, veteményes-gyümölcsös, gyermekeknek gyermekterep, hely mangalicáknak és egyéb hasznos állatoknak, egy 21.századi disznóölős épületrész, és a legnagyobb kincs, egy csűr!!
Szerintem lesz benne egy műhely-iroda, mert egy ilyen helyen talán rajzolnék otthon is, ja, és persze lenne egy körpanorámás gyakorlóterem, ahol hegedülhetek.
Sok kerti parti lenne itt, főznénk-sütnénk-boroznánk...
Minél több épület tervezésével foglalkozom, annál inkább él a fejemben ez a hely...
Úgy érzem nem kellene embertelen energia egy ilyen élet kialakításához, normális keretek között lehetne élni, s mellette utazni, nagyon sokat. Az utazás mindenre megoldás. Eltávolodni a gondjainktól, összeszedni önmagunkat, magunkba szívni más kultúrákat, s nem sok idő után érezni a honvágyat, s jönni, hazajönni....
Ma megnéztem a repülőterünk új terminálját. Azon gondolkodtam, ezek a helyek miért olyan egyformák. Bármely országban járunk, a repterek új épületei egy rendszerre, egy kaptafára készülnek. Vajon aki majd itt a jövőben nálunk megfordul, később emlékezni fog-e, hogy ez a miénk, hogy igen ilyen volt a magyar és milyen egyedi volt és mennyire jól nézett ki. Én hiányolom a magyar öntudatot ebből a házból. Nekem szürke és sablonos, és sokkal nagyobb attrakciót is ki lehetett volna hozni belőle. Pont az ilyen helyekben van meg az a spiritusz, amit rengeteg egyéb náció érzékelhet, láthat, átélhet. Ami egy másodperc után is emlékezetes, ha meg van benne az a plusz....
Azt tudom én nem szeretnék ilyen rideg, lelketlen épületekben gondolkodni. Talán ezért is érdekes, hogy a női építészek munkái sokszor sokkal érzékenyebbek, melegebbek, barátságosabbak, mint a férfiaké. Nők kevesebben vagyunk, sokkal kevesebbet tervezünk, s valljuk be sokkal empatikusabbak, érzékenyebbek, fogékonyabbak vagyunk a világ dolgaira. Dehát az építészet férfiszakma,mint tudjuk... Legalábbis az erősebbik nem így vallja, meg azt is, hogy nem nőknek való... Szerintük. Pedig rengeteg szegmense van, ahol a hölgyek igen az eredményesebbek. Mindenesetre pont emiatt olyan rideg sokszor némelyik ház, hogy majd megfagyunk benne... Mert az érzéketlenség is divat lett...
Szóval nyílt nap volt a Ferihegy új termináljában, őrületes mennyiségű ember a vámmentes boltokban, a divatbemutatón, a kávézókban, a Kentucky Fried Chicken-ben. Tisztán úgy éreztem magam, mintha bevásárlóközpontban lennék, ahonnan kilátás van egy nagy zöld és aszfaltozott mezőre. Azért ez elég furcsa,nem? Arra gondoltam hány ember lehet, aki most jár életében először az "indulási oldalon". Persze azért is lehetett furcsa, mert egészen más egy repülőtéri terminálban úgy sétálgatni, hogy csöndesen vár mindenki az indulásra. Mindenesetre megnéztem az építkezésről vetített fényképeket meg a látványterveket is, s őszintén, bármely újságból kivehették volna, s bármely már megépült repülőtér rajzai is lehettek volna a világról bárhonnan... Mindegy, én sajnáltam, hogy hiányzik a "hatás".
Egyébként az is érdekes, hogy amikor már közelítünk a padlóhoz lelkiállapot szintjén, hihetetlen, hogy egyszercsak egy váratlan pillanatban mindig jön valami, ami átbillent és megint emberek leszünk. Előjönnek megint az érzelmek, az impulzusok, a kedves benső hangok... S továbbra is csak annyit mondhatok még mindig nehéz visszanyerni az energiám, s ez abból is látszik, hogy egyre ritkább bennem az ihlet, egyre érzéketlenebb vagyok a külvilág felé, s pont ezért ezen blog megjegyzéseire sem igen válaszolok...Nem azért mert tetszik vagy nem tetszik, egyszerűen nem jön belőlem a válasz, viszont nagyon jólesik, mikor valaki ír nekem..
Mert van, mikor a csönd a legbeszédesebb....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése