....volt ez a mai nekem.
először is fel lehet ebben a városban ízlésesen és egyszerűen kényelmes ruhákba úgy öltözni, hogy minden második ember tátott szájjal bámul. Az ember közben arra gondol, talán túlzásba vitte a nyárias inget a rövidnadrággal, meg a magassarkú szandálkával. Nevetséges, hogy az utcán nincs jobb dolga a tömegnek. Ha nem az ember arcába, akkor egész testére bámulnak, ahelyett hogy felfelé tekintenének pl. a nagykörúton, és élveznék a szebbnél szebb épületeket, meg azok hangulatát,meg a kékellő eget.
S itt van akkor a mobiltelefon. Annak idején ha megbeszéltünk egy programot valakivel, az halálfejes volt, úgy lett,ahogy nappal megtárgyaltuk. Manapság mennyire egyszerű a találka előtt 1órával dobni egy száraz "sms"-t, hogy nem. Semmi elnézést, ne haragudj vagy bármi, csak nem...Ugyanakkor mindenki elfoglalt, rohan és nem ér rá, mindig van annál fontosabb, minthogy a saját kis kapcsolatait ápolja. Fontosabb a munka este is, meg hétvégén is, az hogy mások elismerjenek minket, s az egész élet így telik szépen magányosan. Közben legközelebbi barátainkat, szeretteinket bántjuk meg a soha nem ráéréssel, az állandó elfoglaltsággal. Olyan rövid az élet, én nem tudom egyesek miért űznek abból sportot, hogy folyamatosan ugyanúgy megbántsanak valakit aki amúgy fontos nekik.
A harmadik pedig, hogy folyamatosan tapasztalom emberek mentőövként kapaszkodnak belém, szeretve, hogy megkapják ami hiányzik saját magukból, vagy legalábbis szembesülnek gyarló valójukkal és jobbak tudnak lenni ezután. Néha nagyon fárasztó tud ez lenni, s ilyenkor csak egyre vágyom, hogy mindenki hagyjon békén, mert egyedül akarok lenni, és meg akarom hallgatni belül igazából mire vágyom s mik a következő lépések, de Budapesten nem bírok csöndben magányos lenni,mert mindenhol megy valaki, van valaki, néz valaki meg bámul....
....ma este megint a Duna partján jöttem haza, le is ültem a Dagály mellett kicsit töltődni, de horgászok hada volt ott, meg biciklizős cigányok, meg kutyát sétáltatók, akik közül az egyik mikor felém tartott a kutya előrébb somfordált, s mikor a pasas nem figyelt akkor sunyin elkezdett rám ugatni vicsorító fogakkal, pedig én csak ültem egy helyben, azt hittem pofáncsapom de tényleg mert mit képzel magáról hogy nem hagy engem nyugalomban egyedül, mire nagy nehezen az igénytelen farmarnadrágos gazdika észrevette s fütyült neki, aztán mellém ért s azt mondta: - Elnézést, hogy a kutya megugatta, biztos VALAMI PROBLÉMÁT ÉRZETT!, hát szerencsére zipzárt tettem a számra, de mondtam volna neki, hogy a kutya pont olyan mint a gazdája, s van, hogy nem a mezei járókelő a ludas....Aztán jött még egy kutyáját sétáltató nő, aki hosszasan bámult engem és végigmért, végül ez a két ember aztán csak beszélgetett egymással, szóval jól egymásra találtak....
Mindig mindig eszembe jut a Hargita meg a Somlyó- hegy, az a hihetetlen csönd és méltóság, és az az energia ami nincsen sehol máshol, ahol a könnyeket úgy lehet kiereszteni mint sehol máshol, vagy ahol a legrosszabb gond és bánat is megszépül, ahol nem bámul minket senki csak Isten tekint ránk, és egyedül tudunk lenni önmagunkkal mert néha erre van a legnagyobb szükség hogy halljuk a belső hangokat.
S tudom van aki nem akar nekünk rosszat csak pusztán szeret minket, de túl sok a játékos körülöttem, akik csak akkor veszik észre hogy nem kéne úgy tenniük ahogy ha megszólalok, nem tudom a férfiak miért ennyire egyszerűek hogy nekik mindent mondani kell, s akkor még nem is beszéltem arról az egyről, aki folyamatosan nem mer csak bújik el, s fogalma sincs milyen réseket ejt, s fogalma sincs arról mennyire elrontja ugyanúgy mint eddig, s az embernek fáj ha azt mondja magának hogy nem, többet sosem foglalkozom vele,mert mégis nekem lesz lelkiismeretfurdalásom. Pedig addig nem lesz vége,amíg én azt nem mondom.
Lehet a női lélek túl bonyolult, hát még ha némi ész is társult hozzá, csak az a helyzet eljön az a kor, amikor az ember másodpercek alatt átlát a szitán vagy úgy tud diagnosztizálni mint egy röntgengép, és megunja és elege lesz a sok játékosból.
S hadd ne tegyem hozzá megint, hogy a kétmilliós nagyváros sarkonként ontja magából az ilyen típusú embert, s továbbra is sóvárgok a minden nap hajnalban kelő gazdálkodó után, aki nem tojik be egy kis esőtől, nem hord fényes hegyesorrú cipőcskét, tudja milyen a trágya illata, meg tudja ülni a lovat, nem szarik be egy medvétől, és fintorgás nélkül lehajtja a pálinkát.
először is fel lehet ebben a városban ízlésesen és egyszerűen kényelmes ruhákba úgy öltözni, hogy minden második ember tátott szájjal bámul. Az ember közben arra gondol, talán túlzásba vitte a nyárias inget a rövidnadrággal, meg a magassarkú szandálkával. Nevetséges, hogy az utcán nincs jobb dolga a tömegnek. Ha nem az ember arcába, akkor egész testére bámulnak, ahelyett hogy felfelé tekintenének pl. a nagykörúton, és élveznék a szebbnél szebb épületeket, meg azok hangulatát,meg a kékellő eget.
S itt van akkor a mobiltelefon. Annak idején ha megbeszéltünk egy programot valakivel, az halálfejes volt, úgy lett,ahogy nappal megtárgyaltuk. Manapság mennyire egyszerű a találka előtt 1órával dobni egy száraz "sms"-t, hogy nem. Semmi elnézést, ne haragudj vagy bármi, csak nem...Ugyanakkor mindenki elfoglalt, rohan és nem ér rá, mindig van annál fontosabb, minthogy a saját kis kapcsolatait ápolja. Fontosabb a munka este is, meg hétvégén is, az hogy mások elismerjenek minket, s az egész élet így telik szépen magányosan. Közben legközelebbi barátainkat, szeretteinket bántjuk meg a soha nem ráéréssel, az állandó elfoglaltsággal. Olyan rövid az élet, én nem tudom egyesek miért űznek abból sportot, hogy folyamatosan ugyanúgy megbántsanak valakit aki amúgy fontos nekik.
A harmadik pedig, hogy folyamatosan tapasztalom emberek mentőövként kapaszkodnak belém, szeretve, hogy megkapják ami hiányzik saját magukból, vagy legalábbis szembesülnek gyarló valójukkal és jobbak tudnak lenni ezután. Néha nagyon fárasztó tud ez lenni, s ilyenkor csak egyre vágyom, hogy mindenki hagyjon békén, mert egyedül akarok lenni, és meg akarom hallgatni belül igazából mire vágyom s mik a következő lépések, de Budapesten nem bírok csöndben magányos lenni,mert mindenhol megy valaki, van valaki, néz valaki meg bámul....
....ma este megint a Duna partján jöttem haza, le is ültem a Dagály mellett kicsit töltődni, de horgászok hada volt ott, meg biciklizős cigányok, meg kutyát sétáltatók, akik közül az egyik mikor felém tartott a kutya előrébb somfordált, s mikor a pasas nem figyelt akkor sunyin elkezdett rám ugatni vicsorító fogakkal, pedig én csak ültem egy helyben, azt hittem pofáncsapom de tényleg mert mit képzel magáról hogy nem hagy engem nyugalomban egyedül, mire nagy nehezen az igénytelen farmarnadrágos gazdika észrevette s fütyült neki, aztán mellém ért s azt mondta: - Elnézést, hogy a kutya megugatta, biztos VALAMI PROBLÉMÁT ÉRZETT!, hát szerencsére zipzárt tettem a számra, de mondtam volna neki, hogy a kutya pont olyan mint a gazdája, s van, hogy nem a mezei járókelő a ludas....Aztán jött még egy kutyáját sétáltató nő, aki hosszasan bámult engem és végigmért, végül ez a két ember aztán csak beszélgetett egymással, szóval jól egymásra találtak....
Mindig mindig eszembe jut a Hargita meg a Somlyó- hegy, az a hihetetlen csönd és méltóság, és az az energia ami nincsen sehol máshol, ahol a könnyeket úgy lehet kiereszteni mint sehol máshol, vagy ahol a legrosszabb gond és bánat is megszépül, ahol nem bámul minket senki csak Isten tekint ránk, és egyedül tudunk lenni önmagunkkal mert néha erre van a legnagyobb szükség hogy halljuk a belső hangokat.
S tudom van aki nem akar nekünk rosszat csak pusztán szeret minket, de túl sok a játékos körülöttem, akik csak akkor veszik észre hogy nem kéne úgy tenniük ahogy ha megszólalok, nem tudom a férfiak miért ennyire egyszerűek hogy nekik mindent mondani kell, s akkor még nem is beszéltem arról az egyről, aki folyamatosan nem mer csak bújik el, s fogalma sincs milyen réseket ejt, s fogalma sincs arról mennyire elrontja ugyanúgy mint eddig, s az embernek fáj ha azt mondja magának hogy nem, többet sosem foglalkozom vele,mert mégis nekem lesz lelkiismeretfurdalásom. Pedig addig nem lesz vége,amíg én azt nem mondom.
Lehet a női lélek túl bonyolult, hát még ha némi ész is társult hozzá, csak az a helyzet eljön az a kor, amikor az ember másodpercek alatt átlát a szitán vagy úgy tud diagnosztizálni mint egy röntgengép, és megunja és elege lesz a sok játékosból.
S hadd ne tegyem hozzá megint, hogy a kétmilliós nagyváros sarkonként ontja magából az ilyen típusú embert, s továbbra is sóvárgok a minden nap hajnalban kelő gazdálkodó után, aki nem tojik be egy kis esőtől, nem hord fényes hegyesorrú cipőcskét, tudja milyen a trágya illata, meg tudja ülni a lovat, nem szarik be egy medvétől, és fintorgás nélkül lehajtja a pálinkát.
Nem is oly rég valaki azt mondta nekem, azért vigyázni kell ezekkel a blogokkal, mert nem mindegy az ember mit ír le, vagyis oda kell figyelni. Szerintem az írás egy tökéletes terápia az élet disznó dolgai ellen, s csak attól kezdve őszinte és igaz, ha az ember nem válogat....
