Én úgy érzem, hogy az embernek el kell érnie egy bizonyos érzelmi szintet ahhoz, hogy Márainak pl. A füveskönyvét úgy tudja olvasni, hogy azt valóban meg tudja érteni. Vagyis ha nem megfelelő állapotban áll neki magáévá tenni, teljesen félreértheti.
Megdönthetetlen alapigazságot mond a mosoly természetéről, az emberi kapcsolatokról, az igazságról, a megvilágosodásról, a buta emberekről, a hallgatásról, stb...
Ma megint figyeltem Budapestet, az iszonyatos kontrasztokat. Egyik irányba tekintve fényűző irodaházak, este most már be lehet látni az irodaterekbe, nagy egyterű irodák, sok emberke üldögél együtt egy levegőt szívva, paravánokkal elválasztva. Legkorszerűbb berendezések, szuper gurulós székek, tökéletesen mesterséges profi környezet, ahol még természetes oxigént sem szív a dolgozó. Másik irányba tekintve munkából hazaigyekvő munkások csoportja munkaruhában, fanyar pofával, kedvetlen arccal. Vagy a gusztustalan, büdös, levegőtlen aluljárókban a boldogtalan pékárusok és gyros-osok. Meg ott vagyok én középen, akinek szintén egyre fanyarabb a pofája.... Lassan azon kapom magam,hogy képtelen vagyok visszaépíteni az energiát, amit szépen lassan kiszívtak itt belőlem. Nincs a Somlyó, hogy felrohanjak rá.
De lehet leginkább csak az a problémám, hogy talán nem azt és nem ott csinálom amit kéne vagy ahol kéne,de mégsem török ki belőle, mert ki kell még bírnom azt a kis időt ami hátravan. Tegnap pl. egészen komolyan fontolóra vettem hogy kiszállok, de győzött az érv, hogy be kell fejeznem amit elkezdtem bármennyire is kényelmetlen és szabadságomban korlátozva érzem magam.
Az a nehéz a kreatív szakmát űző emberek világában, hogy amíg nem csináljak úgy, hogy ki is teljesedünk benne, s még azt is csináljuk amit szeretünk, és ezzel rengeteg jó dolgot adunk másoknak, addig rabul ejtve, gúzsba kötve fekszünk a földön, s kérdezzük a miérteket magunktól, mégsem lépünk tovább..
Így vagyok én is most ebben a percben , s be kell valljam borzasztóan nehéz küzdelem, de muszáj.Csak az erősít ami nem öl meg szokták mondani, s fogcsikorgatva barátkozom meg az élet ezen szabályaival.
Sosem éreztem még ilyet, hogy az alkotás utáni vágy ennyire szétfeszít, s nem mások irányítása mellett, hanem önállóan, s érzem már hogy nem bírom tovább. Mondhatjuk úgy is, hogy beérik az ember egyszer...
Szerintem az önfelismerés után jön az önmegvalósítás, a kockák pedig csak ezután kerülnek végleg a helyükre.
Várom!
Megdönthetetlen alapigazságot mond a mosoly természetéről, az emberi kapcsolatokról, az igazságról, a megvilágosodásról, a buta emberekről, a hallgatásról, stb...
Ma megint figyeltem Budapestet, az iszonyatos kontrasztokat. Egyik irányba tekintve fényűző irodaházak, este most már be lehet látni az irodaterekbe, nagy egyterű irodák, sok emberke üldögél együtt egy levegőt szívva, paravánokkal elválasztva. Legkorszerűbb berendezések, szuper gurulós székek, tökéletesen mesterséges profi környezet, ahol még természetes oxigént sem szív a dolgozó. Másik irányba tekintve munkából hazaigyekvő munkások csoportja munkaruhában, fanyar pofával, kedvetlen arccal. Vagy a gusztustalan, büdös, levegőtlen aluljárókban a boldogtalan pékárusok és gyros-osok. Meg ott vagyok én középen, akinek szintén egyre fanyarabb a pofája.... Lassan azon kapom magam,hogy képtelen vagyok visszaépíteni az energiát, amit szépen lassan kiszívtak itt belőlem. Nincs a Somlyó, hogy felrohanjak rá.
De lehet leginkább csak az a problémám, hogy talán nem azt és nem ott csinálom amit kéne vagy ahol kéne,de mégsem török ki belőle, mert ki kell még bírnom azt a kis időt ami hátravan. Tegnap pl. egészen komolyan fontolóra vettem hogy kiszállok, de győzött az érv, hogy be kell fejeznem amit elkezdtem bármennyire is kényelmetlen és szabadságomban korlátozva érzem magam.
Az a nehéz a kreatív szakmát űző emberek világában, hogy amíg nem csináljak úgy, hogy ki is teljesedünk benne, s még azt is csináljuk amit szeretünk, és ezzel rengeteg jó dolgot adunk másoknak, addig rabul ejtve, gúzsba kötve fekszünk a földön, s kérdezzük a miérteket magunktól, mégsem lépünk tovább..
Így vagyok én is most ebben a percben , s be kell valljam borzasztóan nehéz küzdelem, de muszáj.Csak az erősít ami nem öl meg szokták mondani, s fogcsikorgatva barátkozom meg az élet ezen szabályaival.
Sosem éreztem még ilyet, hogy az alkotás utáni vágy ennyire szétfeszít, s nem mások irányítása mellett, hanem önállóan, s érzem már hogy nem bírom tovább. Mondhatjuk úgy is, hogy beérik az ember egyszer...
Szerintem az önfelismerés után jön az önmegvalósítás, a kockák pedig csak ezután kerülnek végleg a helyükre.
Várom!
