(e bejegyzés megindítója az alábbi építészeti cikk:
http://www.epiteszforum.hu/node/18363)
Nem állom meg most már tudom,
hogy ne írjak erről a házról valamit.
Olvastam egy versikét az épületet bemutató cikk elején.
Szerintem a vers ellentmond az épített házzal.
Ez a versike az épület koncepciója..Hmmm...
Szóval ami lett,az szerintem nem ez.
Többször írtam már arról, hogy mit gondolok a rideg, érzéketlen, belső hangoktól mentes építészekről Magyarországon...
Soha életünkben a történelem során ez ránk nem volt jellemző (kivéve a kommunizmus furcsaságait).
Amit rajzoltunk és építettünk élt, beszélt, mesélt.
Ma ott tartunk, hogy az építészeknek elég felvenni a tisztán fehér avagy fekete ruhaszettet,
bevágni a mosolytalan pofákat,
kitörölni az érzékeket kifejező vonásokat az arcukról,
és lerajzolni egy kunkort, egy olyat, amelyet bármely újságban láthatunk,
bármilyen típusú épületre ráruházhatunk,
majd gyártunk hozzá egy versikét, ami már annyira szentimentalista hogy a mondandóját is elveszti...s akkor kész... a terv....
Vagyis utólag találjuk ki a mesét a "vázhoz"....
Mondhatnánk azt, hogy talán ez néha-néha még nem is lenne baj, a világ változik, fejlődik.
De hogy az építész társadalom nagy része e felfogás szerint éljen, és folyton egymás fejét simogatva meg is dícsérjék egymást,
miközben az épület
rideg,
arctalan,
érzéketlen tömb,
aminek csak annyi a mondandója, amennyit belebeszélünk.
Ez egyre inkább fenyeget a magyar építész szakmában mint Damoklész kardja.
S akkor a fent említett háznál hogy is van ez?
Én nem az építész Urak tehetségét és szakmai hozzáértését vonom kétségbe,
félreértés ne essék,
de hogy ez a ház semmiképp sem hasonlítható bármely testes hangszer filozófiájához, életéhez -ellentétben a versikében írtakkal-, hát ez egészen biztos.
Vegyünk csak példának egy hegedűt.
Tény, a legszebb dolgok és hangok a hangszer hatalmas üregében, testében képződnek, de mindehhez elengedhetetlen az összes testen kívüli eleme a hangszernek, azaz a húrok, a nyak, a láb, a vonó, és persze két kéz, egy jobb meg egy bal, és persze a tiszta hallás képessége.
Ha a fent említett versikét veszem alapul, akkor ennek a hegedűnek a külseje egy nagy darab kőtömb kéne legyen, amit ha megérintek hideg, ha ránézek komor, ha hallgatom telten hangtalan. A valóság persze nem ilyen. Mert a hangszernek csinosan formált vonalai vannak, aranyos kis teste, meleg színei és anyaga, finoman szólva van valami érzéki abban, ahogy kinéz... Tele van szeretettel, és a külső megjelenésén olvashatóak a belső hangjai..
Lehet nem lenne bajom a pécsi Kodály központtal, ha az építészek nem ruházták volna fel egy erőltetett vers-koncepcióval. S továbbra is hangsúlyoznám, nem az alaprajzi elrendezéssel, meg a mérnöki hozzáértéssel van problémám, hanem hiányolom az érzelmeket ...Nem értem miért kell mindig ez a rideg, érzékektől, belső hangoktól mentes építészeti megfogalmazás, nem értem miért lett ez divat 2011-re, miért ez nyer mindenhol, és miért kellett Pécsett kicsinyített MÜPÁ-t építeni. Mármint stílusban.
Lehet egyszer tényleg egy olyan építésszel kellene egy ilyen házat terveztetni, akinek nemcsak otthon, hanem az irodában is vannak érzései, illetve van annyi hozzáértése a zenéhez, hogy tényleg megérti, miről kellene egy ilyen épületnek szólnia.
Nem értem. Komolyan nem értem, s azt se bánnám ha valaki segítene, hogy megértsem.
Divatházak, divatérzelmek, nyugatról elszedett kultúrák, lassan el is felejtjük miből lettünk, honnan jöttünk, mi szerint gondolkodunk, mit akarunk továbbvinni, megörökíteni.
A Kodály módszer világhírű, rengetegen jönnek hozzánk,hogy tanulják. Liszt úgyszintén, s akkor még Bartókról nem is beszéltem. De ha meglátnák ezt a házat, főleg Kodály, szerintem megfagyna , s egy billentyűt sem tudna leütni a zongorán...
