Mostanában egyre gyakrabban gondolkodom el az élet egészen nagy dolgaim. Az ember, köztük én is, azt hiszi igen, egyszer majd eljön az az állapot mikor minden nyugodt körülöttünk, mikor azt hisszük révbe értünk,sínen vagyunk, rendben van. De ilyen nincs. Egy ,egy igazi ember, akinek Isten a lelkét, az életre szóló valóját adta, örök álmodozó, örök küzdő..
Kezdve azzal,hogy egy többmilliós nagyváros mennyire saját magát szabályozza. Kéregető emberek, reklámlapokat osztogatók, szakadtak vagy éppen túlöltözöttek, pénzesek és lecsúszottak, telis tele építve, egymást érintik a boltok, üzletek, mindenből olyan sok van, kifőzdék egymás-hegyén hátán. Rohanó emberek, folyton dugó, ordibáló sofőrök, pofátlan motorosok, több ezer négyzetméternyi szórakozóhelyek, lenn a pincében egy labirintus, és az ember csak táncol és táncol, küzd, érez, levegőért kapkod, aztán a mocskos éjszakain hazamegy aludni.
De mégis, egyszer csak a nyugalmat vágyjuk, a csöndet, aztán meg a nyüzsgést, a felfordulást, a füstös, a dobhártyaszaggató zenét, aztán nyugalommal alvó pici babákat, lélegzetet hallgatni megnyugodni a forró tűz és egy csésze tea mellett.
Ma azt vettem észre, eszembe jut és hiányzik. Ha az ember 1évre elhagyja az otthonát, a családját, a barátait és a hazáját, s aztán hazajön, akkor egy ideig azon munkálkodik, hogy visszahelyezze magát a hétköznapokba. Muszáj neki, mert ez a következő lépés.
Hát én folyton viaskodom saját magammal. Teszem ezt elég régen. Azóta,hogy 18évesen az egyetemre kerültem, s először hagytam magam mögött hosszabb időre a családi fészket, azt a tökéletes életet, amiben addig nevelkedtem. Mindig elfojtottam a vágyat, hogy haza akarok menni, otthon akarok élni. Mindig találtam jobb kifogást. Mikor elmentem Csíkszeredába akkor tudtam tudom hogy hol a helyem. Ahová születtem.
Megvan a magyarázatom most arra, miért vagyok Budapesten, még egy ideig. S mivel Székelyföldön többszörösen megkaptam azt ami hiányzott, egyre őrjítőbb az,ahogy élek itt.
Számomra lényegtelen emberek lényegtelen kijelentései hozzák ki belőlem a legfeleslegesebb gondolatokat, hülye emberek hülye szövegét kell hallgatnom akkor is ha nem akarom, minden második ember úgy járkál a városban, hogy lóg a fülében a hallgatója benne a zenével, vagy, a mobiltelefonján a legfurcsább dolgait osztja meg a nagyvilággal a villamoson vagy a buszon, mert ugye arról beszélnek fennhangon, hogy kivel és hol találkozzanak, hány 100millióba kerül az új projekt, mennyi a fizetése, kivel mikor veszett össze, egyszerűen elfelejtett mindenki disztingválni, közösségben viselkedni, illemszabályokat betartani, normálisan köszönni, mosolyogni, embernek lenni és őszintének.
Most azt mondom talán Isten csapása az embernek megtalálnia önmagát és harmóniában lenni saját magával, mosolyogva lenni egész nap, kérdezni másokat hogy vannak miközben azok csúcskeseredett pofával szólnak vissza. Minden szerénység nélkül mondhatom, az ember ilyenkor egy olyan rezgésszintbe és állapotba kerül, amiben sajnos már a hétköznapi szürkeség nem elégíti ki. Sajnos...
Szóval ezért küzdök magammal. Mert a belső hangom olyan erősen küzd a fizikai valóm ellen (mert nem csinálom azt,amit üzen), hogy abba néha beleőrülök. Meg szeretném a világot terhelni saját magammal, kiadni magamból mindent ami kiadásra vár, csak még mindig van egy pár hónap... amiért még nem...
És ez már útkeresés meg helykeresés,hát nem... Ez a piszkos valóság a felismerésben, hogy egy olyan következő szintre léptem, amit az ember gondolatai már nem tudnak irányítani, csak a belső hang!
Ma voltam egy eseményen, ahol egymás után többszörösen jöttek elő azok a bizonyos emlékek, Székelyföldről. Az életemet pár perc alatt változtatta meg, 180fokkal, értelmet adva..S ez nem feltétlenül a Magyarországon sznobisztikusan divő Erdélykultusz miatt. Egyszerűen a sors fintora, hogy nekem pont Csíksomlyó a helyem ahová el
kellett utaznom az egyetlen felismerésért.
Mert van szerelem, halál, második család, és sok pótolhatatlan barát. Igen, van olyan hely az életünkben, ahol mindez 10hónap alatt megtörténik!
Újabban eszembe jut vajon mennyi ember nézegeti még ezt az oldalt. Van,mikor úgy érzem kezd unalmassá válni mert nem hoz semmi újat. Amiért elkezdtem írni, az valahogy valósággá vált.
Ugyanakkor abbahagyni is nehéz az írást.
Ma Makovecz Imre azt mondta, a belső hang....az egyetlen, ami fontos.
Az enyém úgy csilingel hogy majd kirobban. És mégsem értem miért vannak még mindig kifogásaim...
Kezdve azzal,hogy egy többmilliós nagyváros mennyire saját magát szabályozza. Kéregető emberek, reklámlapokat osztogatók, szakadtak vagy éppen túlöltözöttek, pénzesek és lecsúszottak, telis tele építve, egymást érintik a boltok, üzletek, mindenből olyan sok van, kifőzdék egymás-hegyén hátán. Rohanó emberek, folyton dugó, ordibáló sofőrök, pofátlan motorosok, több ezer négyzetméternyi szórakozóhelyek, lenn a pincében egy labirintus, és az ember csak táncol és táncol, küzd, érez, levegőért kapkod, aztán a mocskos éjszakain hazamegy aludni.
De mégis, egyszer csak a nyugalmat vágyjuk, a csöndet, aztán meg a nyüzsgést, a felfordulást, a füstös, a dobhártyaszaggató zenét, aztán nyugalommal alvó pici babákat, lélegzetet hallgatni megnyugodni a forró tűz és egy csésze tea mellett.
Ma azt vettem észre, eszembe jut és hiányzik. Ha az ember 1évre elhagyja az otthonát, a családját, a barátait és a hazáját, s aztán hazajön, akkor egy ideig azon munkálkodik, hogy visszahelyezze magát a hétköznapokba. Muszáj neki, mert ez a következő lépés.
Hát én folyton viaskodom saját magammal. Teszem ezt elég régen. Azóta,hogy 18évesen az egyetemre kerültem, s először hagytam magam mögött hosszabb időre a családi fészket, azt a tökéletes életet, amiben addig nevelkedtem. Mindig elfojtottam a vágyat, hogy haza akarok menni, otthon akarok élni. Mindig találtam jobb kifogást. Mikor elmentem Csíkszeredába akkor tudtam tudom hogy hol a helyem. Ahová születtem.
Megvan a magyarázatom most arra, miért vagyok Budapesten, még egy ideig. S mivel Székelyföldön többszörösen megkaptam azt ami hiányzott, egyre őrjítőbb az,ahogy élek itt.
Számomra lényegtelen emberek lényegtelen kijelentései hozzák ki belőlem a legfeleslegesebb gondolatokat, hülye emberek hülye szövegét kell hallgatnom akkor is ha nem akarom, minden második ember úgy járkál a városban, hogy lóg a fülében a hallgatója benne a zenével, vagy, a mobiltelefonján a legfurcsább dolgait osztja meg a nagyvilággal a villamoson vagy a buszon, mert ugye arról beszélnek fennhangon, hogy kivel és hol találkozzanak, hány 100millióba kerül az új projekt, mennyi a fizetése, kivel mikor veszett össze, egyszerűen elfelejtett mindenki disztingválni, közösségben viselkedni, illemszabályokat betartani, normálisan köszönni, mosolyogni, embernek lenni és őszintének.
Most azt mondom talán Isten csapása az embernek megtalálnia önmagát és harmóniában lenni saját magával, mosolyogva lenni egész nap, kérdezni másokat hogy vannak miközben azok csúcskeseredett pofával szólnak vissza. Minden szerénység nélkül mondhatom, az ember ilyenkor egy olyan rezgésszintbe és állapotba kerül, amiben sajnos már a hétköznapi szürkeség nem elégíti ki. Sajnos...
Szóval ezért küzdök magammal. Mert a belső hangom olyan erősen küzd a fizikai valóm ellen (mert nem csinálom azt,amit üzen), hogy abba néha beleőrülök. Meg szeretném a világot terhelni saját magammal, kiadni magamból mindent ami kiadásra vár, csak még mindig van egy pár hónap... amiért még nem...
És ez már útkeresés meg helykeresés,hát nem... Ez a piszkos valóság a felismerésben, hogy egy olyan következő szintre léptem, amit az ember gondolatai már nem tudnak irányítani, csak a belső hang!
Ma voltam egy eseményen, ahol egymás után többszörösen jöttek elő azok a bizonyos emlékek, Székelyföldről. Az életemet pár perc alatt változtatta meg, 180fokkal, értelmet adva..S ez nem feltétlenül a Magyarországon sznobisztikusan divő Erdélykultusz miatt. Egyszerűen a sors fintora, hogy nekem pont Csíksomlyó a helyem ahová el
kellett utaznom az egyetlen felismerésért.
Mert van szerelem, halál, második család, és sok pótolhatatlan barát. Igen, van olyan hely az életünkben, ahol mindez 10hónap alatt megtörténik!
Újabban eszembe jut vajon mennyi ember nézegeti még ezt az oldalt. Van,mikor úgy érzem kezd unalmassá válni mert nem hoz semmi újat. Amiért elkezdtem írni, az valahogy valósággá vált.
Ugyanakkor abbahagyni is nehéz az írást.
Ma Makovecz Imre azt mondta, a belső hang....az egyetlen, ami fontos.
Az enyém úgy csilingel hogy majd kirobban. És mégsem értem miért vannak még mindig kifogásaim...
