Elég sok minden összegyűlt,amiről írnék.
Mégsem megyek most vissza az időben, inkább teszem előre,ami spontán jön.
Ez a február elég tartalmas. Jövés-menés, költözés.
Csíksomlyóról nincsen még gyönyörű havas képem, pedig hegyre és templomra panorámás szobám volt. Viszont számtalanszor sétáltam reggel be azt a 3 km-t, csakis az érzés miatt.Néha rákanyarintva egy-egy komolyabb kitérőt. Az a jó ebben a városban, hogy vannak részei,melyek olyanok,mintha faluban lenne az ember.
Amit nagyon szerettem:
A kontraszt, vagyis legalább annyira gyakori egy kulturált lovasszekér -melynek elég megnyugtató "hangja" van amúgy (s ez az amit szerettem,meg a látványa)-,mint egy korszerű,egyszerű terepjáró. Itt mindkét közlekedési eszköz "alap".
Falusi hangulat
Nem úgy,mint a belvárosban, ahol persze csak autókat látni és biciklit, egyébként a város Tusnádfürdő felőli,vagyis a déli bejáratánál a helységtábla mellett ki van téve a "lovasszekérnek sofőrrel" behajtani tilos tábla is, de csak ezen a pontján láttam. Szóval a somlyói tetőteret lecseréltem egy belvárosira, most lett kész, vadonatúj. Három kicsi vendégszoba fürdővel benne minden ami kell, s egy közös konyha-étkező. Győzött a kényelem, nem kell folyton autózni,buszozni ki-be, csupán gyalogolni pár100 métereket.
Tehát cseréltem erre:
a templom itt sem hiányzik, innen a Szent Ágoston tornyai látszanak.
Aztán ma a hargita helyett koncerteztem inkább. Ma volt a biatlonpályán a világkupa viadal fent a hegyen, de csak hólánccal engedtek volna, én meg most ehhez lusta voltam.
Mégiscsak Vivaldi 4évszaka volt porondon, magyar-román-japán koprodukcióban. Mióta 7évesen életemet összekötöttem 11évre a hegedűvel,azóta ezt tartom a világ egyik legzseniálisabb művének. Sokszor gondoltam arra,ezt hegedűszólóban eljátszani egy közönségnek az élet egyik nagy ajándéka lehet. A csíki kamarazenekar kísért egy elég neves bukaresti hegedűművészt, aki egy 270 éves hangszeren játszott, melyet a cremonai Guameri család egyik leghíresebb tagja készített, japán volt a karmester. A nézőtér amúgy tele volt a színházban és a belépő nem viccelek, kb.350ft volt. Szokásos korosztály: óvodástól idős nyugdíjasig minden megtalálható volt.
Egyébként a vonós hangszerek nagyon komoly alázatot követelnek. Már kicsi koromban sem voltam nagy barátja pl. a zongorának, mindig azt mondtam mi olyan bonyolult leütni a billentyűket,bezzeg a hegedű,oda nemcsak hallás, adottság kell, de már kis pelenkásként képesnek kell lenni elfogadni, hogy az a kis doboz az úr, ő irányít, én csak egy eszköz vagyok, hogy meg tudjon szólalni. Ez alázat.
Majd minden napra akad valami program itt. Legyen az sífutó világkupa, kutyaszánhúzó verseny, nappali vagy esti sí,túrák,hokimeccs, színház, koncert, előadás,evés-ivás, kicsiknek buli,bármi. Pedig csak negyvenakárhányezres hely.
S akkor még nem is írtam a farsangi mulatságokról. Sebaj. Majd idővel.
Ma megismertem egy új zeneszerzőt, Yasushi Akutagawa, japán, s zseniális.
Na s akkor itt vannak együtt a bukaresti,a japán s a magyarok:
Mégsem megyek most vissza az időben, inkább teszem előre,ami spontán jön.
Ez a február elég tartalmas. Jövés-menés, költözés.
Csíksomlyóról nincsen még gyönyörű havas képem, pedig hegyre és templomra panorámás szobám volt. Viszont számtalanszor sétáltam reggel be azt a 3 km-t, csakis az érzés miatt.Néha rákanyarintva egy-egy komolyabb kitérőt. Az a jó ebben a városban, hogy vannak részei,melyek olyanok,mintha faluban lenne az ember.
Amit nagyon szerettem:
A kontraszt, vagyis legalább annyira gyakori egy kulturált lovasszekér -melynek elég megnyugtató "hangja" van amúgy (s ez az amit szerettem,meg a látványa)-,mint egy korszerű,egyszerű terepjáró. Itt mindkét közlekedési eszköz "alap".
Falusi hangulat
Nem úgy,mint a belvárosban, ahol persze csak autókat látni és biciklit, egyébként a város Tusnádfürdő felőli,vagyis a déli bejáratánál a helységtábla mellett ki van téve a "lovasszekérnek sofőrrel" behajtani tilos tábla is, de csak ezen a pontján láttam. Szóval a somlyói tetőteret lecseréltem egy belvárosira, most lett kész, vadonatúj. Három kicsi vendégszoba fürdővel benne minden ami kell, s egy közös konyha-étkező. Győzött a kényelem, nem kell folyton autózni,buszozni ki-be, csupán gyalogolni pár100 métereket.
Tehát cseréltem erre:
a templom itt sem hiányzik, innen a Szent Ágoston tornyai látszanak.
Aztán ma a hargita helyett koncerteztem inkább. Ma volt a biatlonpályán a világkupa viadal fent a hegyen, de csak hólánccal engedtek volna, én meg most ehhez lusta voltam.
Mégiscsak Vivaldi 4évszaka volt porondon, magyar-román-japán koprodukcióban. Mióta 7évesen életemet összekötöttem 11évre a hegedűvel,azóta ezt tartom a világ egyik legzseniálisabb művének. Sokszor gondoltam arra,ezt hegedűszólóban eljátszani egy közönségnek az élet egyik nagy ajándéka lehet. A csíki kamarazenekar kísért egy elég neves bukaresti hegedűművészt, aki egy 270 éves hangszeren játszott, melyet a cremonai Guameri család egyik leghíresebb tagja készített, japán volt a karmester. A nézőtér amúgy tele volt a színházban és a belépő nem viccelek, kb.350ft volt. Szokásos korosztály: óvodástól idős nyugdíjasig minden megtalálható volt.
Egyébként a vonós hangszerek nagyon komoly alázatot követelnek. Már kicsi koromban sem voltam nagy barátja pl. a zongorának, mindig azt mondtam mi olyan bonyolult leütni a billentyűket,bezzeg a hegedű,oda nemcsak hallás, adottság kell, de már kis pelenkásként képesnek kell lenni elfogadni, hogy az a kis doboz az úr, ő irányít, én csak egy eszköz vagyok, hogy meg tudjon szólalni. Ez alázat.
Majd minden napra akad valami program itt. Legyen az sífutó világkupa, kutyaszánhúzó verseny, nappali vagy esti sí,túrák,hokimeccs, színház, koncert, előadás,evés-ivás, kicsiknek buli,bármi. Pedig csak negyvenakárhányezres hely.
S akkor még nem is írtam a farsangi mulatságokról. Sebaj. Majd idővel.
Ma megismertem egy új zeneszerzőt, Yasushi Akutagawa, japán, s zseniális.
Na s akkor itt vannak együtt a bukaresti,a japán s a magyarok:
A zenekarokról még az jutott eszembe, hogy a zenészek is sokan vannak, s látszik, csak kevésből lesz világhírű művész. Valamelyik nap azon gondolkodtam, hogy amióta dolgozom volt már jó pár főnököm,valahogy mindig a mazochista csodafigurákat fogom ki :). Gyakorlatilag tényleg nem női szakma,elméletileg annál inkább.Valahogy olyan kevesen érzik benne az igazat, vagyis sosem az a lényeg, hogy másoknak megfeleljünk,szerintem. S olyan sokan hiszik otthon is, hogy csak akkor valakik,ha a nevük szerepel itt meg ott,meg erre-arra.Miközben vajmi kevés cucc van letéve az asztalra.Nem tudom, én nem akarok bigott műépítész lenni, hajszolva a sikert,meg az elismerést, vagy tök naivan dolgozni mint egy őrült sokszor csak szívességből.S mindig mindig hajszolva a tökéletest,ami nincs is,csak a végén én leszek kötött és maximalista.
Az is eszembe jutott,hogy otthon oly lelkesen írogatja mindenki a neve mellé a fokozatokat meg az elismeréseket, meg a díjazotti státuszt, holott a legtöbb ilyen cím úgy dől el,hogy pár nagyöreg és "nagymenő" összeül,és egy-egy kedvencüket megjutalmazzák a bizalmukkal. Ha igazán komolyan belegondolok, röhögni támad kedvem...:)
Amúgy az ilyen mazochista,maximalista, folyton dolgozó, a 200%-os tökéletességre menő főnököknek szoktak jót tenni a kreatív, talpraesett műépítész hölgyikék, rájuk hallgatnak, úgy érzem....S talán még a hibáikat is beismerik.
Az is eszembe jutott,hogy otthon oly lelkesen írogatja mindenki a neve mellé a fokozatokat meg az elismeréseket, meg a díjazotti státuszt, holott a legtöbb ilyen cím úgy dől el,hogy pár nagyöreg és "nagymenő" összeül,és egy-egy kedvencüket megjutalmazzák a bizalmukkal. Ha igazán komolyan belegondolok, röhögni támad kedvem...:)
Amúgy az ilyen mazochista,maximalista, folyton dolgozó, a 200%-os tökéletességre menő főnököknek szoktak jót tenni a kreatív, talpraesett műépítész hölgyikék, rájuk hallgatnak, úgy érzem....S talán még a hibáikat is beismerik.
ennel szebben nem is lehetett volna leirni:)
VálaszTörlésbuszke vagyok rad
Z...